Lételem a háború?

Kikerestem az értelmező szótárban, hogy a lételem az, ami nélkül valaki vagy valami nem élhet. Az iskolában nekünk úgy oktatták, hogy az ember lételeme a víz és a levegő, ezek nélkül nem lenne élet a földön. Hm… 
Azt hiszem, ehhez a szótári megfogalmazáshoz immár nyugodtan hozzátehetnénk a háborút is. Ismerve az emberiség írott történelmét, állítom: az utóbbi öt évezredben nem volt olyan esztendő a történelemben, amikor a föld valamely pontján ne dúlt volna fegyveres összecsapás. Kezdetben bunkósbottal, majd karddal, lándzsával, nyíllal, lőfegyverrel, mostanság rakétával, drónnal. Szárazföldön, levegőben és vízen egyaránt. Aztán volt olyan is, amikor a fegyveres konfliktusok egész földrészre kiterjedtek (lásd az európai harmincéves háborút), két esetben pedig világméretűvé eszkalálódtak. Az első világégést követően az emberiség egy pillanatra meghökkent a négy évnél hosszabb ideig elhúzódott összecsapások emberi veszteségeitől és anyagi pusztításaitól, s létrehozta a Népszövetséget. Az ott húsz éven keresztül folyó merő szószátyárkodás viszont nem tudta megakadályozni a szinte állandóan folyó helyi háborúkat, de a második világháború kirobbanását sem. 
A második világégés az elsőnél is nagyobb pusztítást, szenvedést, emberveszteséget hozott az emberiségre, amely végén megalakult az ENSZ. Néhány évtizedig a béke reményének a szervezete volt, aztán pontosan ugyanolyan sóhivatallá változott, mint a háború előtt működött elődje. Pedig egyik kiemelt feladata lenne a tárgyalások előmozdítása, a háborúk kitörésének a megakadályozása, illetve a béke fenntartása az ún. „veszélyes övezetekben”. (Ez utóbbi fiaskóját a jugoszláviai „békefenntartó” holland csapatok bizonyították.) Az Egyesült Nemzetek Szervezete fennállásának nyolc évtizede alatt még sohasem volt egyetlen olyan esztendő sem, amikor a földgolyón ne folyt volna háború. Igaz, ezek legtöbbször csak lokális, egy-egy országon belüli vagy két-két afrikai, ázsiai ország közötti konfliktusok voltak. De mindig dörögtek a fegyverek. Mintha a nélkül nem tudnánk létezni, mintha az szervesen hozzátartozna az emberiség lételeméhez. (Igaz, a fegyvergyárosokéhoz igen, mert számukra a háborús zaj mennyei muzsika!) 
Az emberiség túlnyomó többsége viszont mindig a békés, nyugodt élet híve volt. Csakhogy ennek a többségnek nincs lehetősége beleszólni a döntésekbe. Nemhogy a diktatúrákban, de még a demokráciákban sem. Őket demagóg szlogenekkel birkanyájként terelik a vágóhídra, s ha a szükség úgy hozza, van ágyútöltelékre. Lásd csak az utóbbi években, hónapokban, napokban fellángolt tűzfészkeket. Afrika néhány csatatérré vált országán kívül halálos terhet hordozó rakéták, drónok röpködnek ezerszámra Ukrajna és Oroszország, India és Pakisztán, Izrael és Irán között, de olykor Szíria és Jemen irányába és irányából is. És semmiféle biztosíték nincs arra, hogy akár ma, holnap vagy holnapután egyik vagy másik állam tárgyalások helyett ugyanilyen módon akarja majd rendezni vitás ügyeit szomszédjával. 
Jó lenne valami biztatóval zárni ezt a jegyzetet. Hogy az a néhány higgadt, megfontolt politikus szava erősebb lesz a robbanások, a fegyverropogás hangjánál. Sajnos nem úgy tűnik. Mi, a békeszerető többség, a pacifisták, csak abban reménykedhetünk, hogy a rakéták, drónok robbanófejéből kimaradnak az atomtöltetek. 
Már az is javára válna az emberiségnek!