Letették a lantot

Évekkel ezelőtti emlék. Talán el is felejtettem volna, ha a napi történések, nevezetesen egy régi, kedves kolléga halála kapcsán nem jut ismét az eszembe. Mérnök barátom akkoriban félig tréfásan, félig komolyan megjegyezte, hogy irigyli a szabadságomat. „Én nem tehetem meg, hogy délidőben egy bár teraszán kávézzak és bájcsevegjek. Ha beléptem a gyárkapun, műszakváltásig nekem annyi. Ti, újságírók jöttök, mentek, nem tudjátok, mi a stressz” – dörgölte az orrom alá.

Nem volt kedvem vitatkozni. Magyarázgatni, hogy, amikor „bájcsevegni” látott, éppen dolgoztam, interjút készítettem. Nem hoztam fel a terepen, eseményeken, kulturális rendezvényeken eltöltött hosszú hétvégeket, amit ő vagy más hivatás gyakorlói nyugodtan, családi körben tölthetnek el. Vállat vontam és csak annyit kérdeztem, hogy akkor miért nem ment újságírónak?

Hogy időmilliomosok lennénk, hogy nem tudnánk, mi a stressz?

A nemzetközi statisztikák bizony erősen cáfolják ezt a feltevést. Egy nemrég megejtett széles körű felmérés szerint nem az egyik, hanem a legveszélyesebb foglalkozás, meglepően sok áldozatot kívánó szakma az újságírás. Bár meggyőződésem, hogy a szakma szó messze nem világít rá a lényegre. Az újságírás hivatás. Akár a tanáré vagy az orvosé. Ráadásul az újságíró örökös stresszhelyzetben él. Még akkor is, ha már „letette a lantot”, azaz megszabadult a napi penzumok nyomasztó érzésétől, a témakeresés gyötrelmétől vagy gyönyörűségétől, a megfelelés állandó kényszerétől. Szóval, ha eléri a „bölcsek korát”, azaz a nyugdíjas létet, amelyre lehet, hogy vágyott, amikor úgy érezte, hogy összecsapnak feje fölött a hullámok, hogy egy személyként nem lehet két-három helyen is jelen. De aztán, a „partvonalon túl”, a másik véglet. A légüres tér, ami körülveszi, az leírhatatlan, az nagyon rossz.

Már ha egyáltalán megéri ezt a kort, megtapasztalja ezt az állapotot.

Az újságírók ugyanis korán halnak. Olykor nagyon korán és fájdalmasan gyorsan. (A ritka kivételek csak erősítik az állítást.) Kiss Károly barátunk távozását is roppant nehéz lesz feldolgozni, bár meglehetősen régen tudtuk róla, hogy beteg. És előtte nem sokkal Balázs Kati, Lészay Béla, Tokay Gyuri, hadd ne folytassam a hosszú veszteséglistát, mert nem elszomorítani, csupán elgondolkoztatni kívánom az olvasót.

Sokszor eljátszottam az abszurd ötlettel: micsoda remek lapot tudnánk szerkeszteni, ha valamilyen csoda folytán, erőnk teljében együtt lennénk valamennyien! Milyen magas fokon tudnánk képviselni az írott szó erejével a magyarság érdekeit, tudatosítani és továbbvinni a város gazdag szellemi örökségét!

Arad ilyen megközelítésben kivételes város. Napisajtójának folytonosságát a 20. század történelmi vérzivataros forgószelei csupán öt, később, nem egész két évre tudták megtörni. Aztán a „rend” helyreállt.

És mindig akadt kéz, hogy megragadja a stafétabotot.

Tovább, tovább…

Az írott szó felelőssége édes, de mázsányi teher.

Évtizedek múltán is nyomot hagy a lelkekben. Nyoma marad a papíron.

Addig, amíg lesz írott sajtó, amíg fellapozható a festékszagú, zizegő újság.

Addig, amíg lesznek e hivatásnak elkötelezett értelmiségiek.

Addig, amíg emlékezünk azokra, akik már visszavonhatatlanul „letették a lantot”.