Magam sem tudom

Magam sem tudom: jó ember vagyok-e, vagy rossz?

Tudva és akarva nem ártottam senkinek, de nem tudok annyira megértő és segítőkész lenni, mint néhány barátom.

Nem friss emlék, bő négy évtizedbe nyúlnak a gyökerei.

Amolyan főnökfélém volt, a Párt nevében utasított. Melyik nevében? Akkor csak egy volt.

 Egyidősek voltunk, mégsem „egyívásúak”. Nem mosolygott, nem mertem szellemeskedni a jelenlétében, kerültem volna vele a találkozást, de nem lehetett. Nem volt korrupt, talán rosszindulatú sem, csak gyanakvó.

Magamban egy középkori inkvizítorhoz hasonlítottam. Lehet, igazságtalan voltam.  

Tulajdonképpen kolléga volt, egyetemi társai sommásan jellemezték:

– Fafejű!

Telefonon beszélt – éppen jelen voltam –, orvost keresett a gyermekéhez.

Arad minden idők egyik legjobb gyermekorvosát – egy házban laktunk, már nyugdíjas volt – ajánlottam neki.

– Elviszem önhöz.

A gyermek meggyógyult, de kapcsolatunk nem változott.

Kétségbe vonta a neki általam jelentett, teljesen jelentéktelen számot. Bosszantott, mert nagyon pontos voltam.

– Miért nem bízik bennem? Adtam rá okot?

Valamit motyogott.

Megszűnt a közöttünk lévő alá- és fölérendelt viszony. Gyakran találkoztunk. Előre köszöntem. Soha nem álltunk meg beszélgetni.

Néhány évvel ezelőtt többedmagammal egy barátomat látogattuk meg a megye egyik ismert idősek otthonában.

Felhívták a figyelmemet: egykori „főnököm” is az otthon lakói között van.

Megmutatták. Tolószékben ült az asztalnál, éppen vacsorázott. A társaságomban lévő egyik barátom – igazi irgalmas szamaritánus – odament hozzá, köszöntette, elbeszélgettek. Én haboztam, végül nem tettem meg a közöttünk lévő néhány méter utat.

Hogyan gondolkoztam?

– Nem örülne, nem esne jól neki, hogy nyomorúságos helyzetében találkozzon valakivel, akinek évtizedekkel azelőtt elég sok kellemetlen órát szerzett.

A napokban, valamilyen hasonló történet kapcsán eszembe jutott az a régi „félig-találkozás”.

Telefonon érdeklődtem.

– Nem sokkal később, hogy „ott jártunk”, meghalt.