Magyar vagyok

Csütörtökön az Európai Parlament nagy többséggel megszavazta a Soros György által benyújtott betelepítési tervet. Nem, kedves olvasó, nem tévedésből írtam így, hiszen az elképzelés az övé. Csak a megvalósításra használja fel azokat a képviselőket, akik pénzért bármire hajlandóak.

Közben pedig a balliberális tisztségviselők és vezetők őrjöngve követelik a magyar nemzeti konzultáció leállítását.

Pedig a magyarok bizony nemcsak ilyen formában mondják el véleményüket. Aki itt él Budapesten vagy akár vidéken, naponta hallja, ismeri az emberek véleményét: NEM!

Ám lássuk, hogy is néz ki ez a „külföldiek Magyarországon” történet. Személyes példámon próbálom bemutatni. Már a rendszerváltás óta tömérdek kínai él nálunk, minden sarkon kínai gyorsbüfé, „occó, jó” – a magyarok szeretik a kínai ételeket, amik tulajdonképpen nem is igazán kínaiak, hiszen ugyancsak európai ízlésre szabták őket. De tömérdek kínai bolt van, és egyéb boltok is, amelyek már csak kínai árut forgalmaznak.

Na most, kedves olvasó, ha bemegy egy ilyen boltba, tudnia kell pontosan, mit akar, és ismernie kell a kínálatot is. Mert a kínai nem tud magyarul. A minap, amikor pamutzoknit kerestem égen-földön, az összes nejlonzokniját és melltartóját elém hozta az árus... roppant lelkes volt és szolgálatkész, csak éppen nem tudta mit jelent a „zokni” és a „pamut” szó.

Ennél kínosabb volt az az epizód, ami egy kínai gyorsbüfében zajlott a minap. Van egy levesük, amit igen kedvelek magam is, a csípős-savanyú leves. Bementem hát, de miközben soromra várakoztam, előbb-előbb tologatva a tálcámat, megláttam, hogy egy hatalmas légy látogatja sorra a fogásokat a melegpultban. Mikor sorra kerültem, mondtam az eladónak (aki mellesleg ilyen helyeken tulajdonos is): – Egy légy van a pultban az ételek között!

Nézett rám bambán, nyilván nem értette, a „légy” nem tartozott a menüvel kapcsolatos szavak közé.

– Mit kérsz? – kérdezte hangosabban, mintha süket lennék.

– Egy légy van a pultban! – ismételtem én is hangosabban.

– Mit kérsz? – üvöltötte most már (ők mindenkit tegeznek).

– Semmit! – üvöltöttem vissza, és kijöttem a büféből.

A kínai vállalkozások (üzletek, büfék) többségét még a \'90-es években hozták létre. Akit még nem csípett nyakon közülük az adóhivatal (mert többnyire adóelkerülők), vagy sikerült egy korrupt ellenőrrel kiegyeznie, az ma is működik. Sokan közülük már az állampolgárságot is megvásárolták.

De javukra írom: senkit nem bántanak, csakis egymás között verekednek és öldösik egymást, amúgy szelídek, békések. Gyermekeik magyar iskolába járnak, és ma már nem ritka, hogy távol-keleti tizenéveseket hallunk magyarul beszélgetni, nevetgélni a buszon. Ők már befogadták ezt a kultúrát, beolvadnak, nem minket akarnak megváltoztatni. Nem örülünk nekik, de befogadtuk őket.

Ám a most megszavazott határozat arról szól, hogy melengessünk kígyót a keblünkön, amely majd valószínűleg halálra mar bennünket. Fogadjuk be az erőszakot, terrorizmust, a robbantásoktól való rettegést, a megaláztatást, a kereszténység gyilkosait.

Hallgatom a buszon a véleményeket: – Na, majd adunk nekik, csak próbáljanak idejönni! Majd elvesszük a kedvüket! – Hülye vagy? Ide egy sem akar jönni! – Majd akarnak, ha az Unió kikényszeríti, hogy akkora segélyt kapjon, amennyi a te éves fizetésed! Te majd fizetsz, ő meg megizéli a feleséged és a lányod! – Akkor majd megmutatjuk nekik a magyarok Istenét!

Ez a magyar nép hangja... a buszon, az utcán, a boltban.

Ez a nép hangja. Nem a konzultáció. És reméljük, nemcsak hang.

Van hát egy javaslatom: minden migránst fogadjunk be, aki beszél, ír és olvas magyarul. Na jó, az írást elengedem, azt a legtöbb magyar sem tudja helyesen... Azokat, kik legalább száz sort tudnak fejből idézni valamelyik klasszikus magyar költőtől. Akik legalább tíz magyar népdalt el tudnak énekelni. És akik hajlandók felvenni valamelyik hagyományos magyar keresztény vallást, vagy előtte is keresztények voltak, és előbbi feltételeknek megfelelnek.

Persze, rasszista vagyok, nem vagyok szolidáris... stb.

Nem: egyszerűen magyar vagyok.