Magyarságot tanulni

Bizonyára másoknak is, nekem mindenképpen nagyon elszomorító tapasztalni az anyaország lakossága egy részének velünk, a határon kívül rekedtekkel szemben tanúsított elutasító magatartását. Náluk a határon túlról jöttek csak románok, tótok, szerbek, teljesen függetlenül anyanyelvüktől, identitástudatuktól. Akadnak olyanok is, akik nyíltan rosszallják a jelenlegi kormánynak a szomszédos országokban élő nemzettestek anyagi és erkölcsi támogatását, állítva, hogy „odahaza” sokkal jobb lenne a helyzet, ha… 

Az köztudott, hogy ezt a pszichózist a jelenlegi balliberális ellenzék szítja, immár évtizedek óta. Az évezred elején, Gyurcsány és pártja nyílt kampányt folytatott azért, hogy meghiúsítsa a népszavazást, amely biztosította volna a kettős állampolgárságot a külhoni magyarok számára. A 23 millió, a magyar lakosságot munkahelyétől és társadalombiztosításától megfosztó  munkavállaló „román” elméletének a kiagyalója azóta is folyton felmelegíti a témát. Minden alkalommal arra biztatja az immár kettős állampolgársággal rendelkező nemzettársait, hogy szavazataikkal ne avatkozzanak be a magyar belügyekbe, maradjanak távol az urnáktól. 

Mikor ilyen szöveget hallok, minden alkalommal csak annyit szoktam mondani, hogy az illetőre is ráférne egy kis magyarságot tanulni. Mondjuk Erdélyben. Megérezni a szórványban azt, hogy mit jelent, ha nem áll melletted valaki. Mint 1990-ig! Dokumentálódni ajánlanám Kányádi Sándor A bujdosni se tudó szegénylegény éneke című versét arról, hogy akkoriban nem kellettünk senkinek, még egy rongyos forintért sem! 

Mondanám mindenkinek: odahaza kilenc és fél millió magyar között könnyű magyarnak maradni. De tartsd meg a te és utódaid magyarságát úgy, hogy ne a másik sarkon álló többségi nyelvű iskolába írasd be leányod-fiad, hanem a több kilométerre álló anyanyelvűbe. Szórványban még az is megtörténik, hogy a szülőnek naponta a több tíz kilométerre álló tanintézetbe kell ingáztatnia gyermekét tízéves korától, ha magyarnak akarja nevelni őt. Ellenkező esetben menthetetlenül elnyeli a többség. 

És nem hiába tudatosították bennünk tanáraink azt, hogy kisebbségiként többet kell teljesítened azért, hogy az iskola befejezését követően a többségivel egyenlő elbírálásban részesülj. A javadalmazásnál, az előléptetésnél, kinevezéseknél, a kitüntetések odaítélésénél. Ezt a tényt naponta tapasztalhatod! Ennek ellenére még száz évvel az impériumváltást követően is léteznek nemzetiségi nyelvű iskolák Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken. És léteznek anyanyelvű kulturális és társadalmi intézmények, és a lelkiatyáink most is anyanyelven hirdetik Isten szent igéjét. Igaz, már nem 3,2 millióan vagyunk, mint 1920-ban, de álljuk a sarat. 

És még valamit kellene tudomásul vennie a nagyhangú, fennhéjázó ellenzékieknek: mégpedig azt, hogy a határon túli magyarok állandó „vérátömlesztése” nélkül talán hét és fél millió körül mozogna Magyarország lakosságának a száma. Ha a szigorú statisztikákat nézzük, az első és második világégést követően, illetve az 1990-es rendszerváltás után csupán Erdélyből összesen sok százezer, közel egymillió költözött át az anyaországba. Közöttük neves tudósok, művészek, orvosok, még politikusok is. Nélkülük és utódaik nélkül hol lenne Magyarország?

Ismerek egy társaságot az anyaországban, amely évente Erdélybe, a román nacionalisták számára nem létező Székelyföldre jár nyaralni. Ők mondogatják, hogy évente ott „megtelnek” magyarsággal. A szkeptikusokat is ide kellene hozatni táborozni. De ellenzéki politikusok nélkül!