Maros-parti látomás

Vasárnap reneszánszát élte a Maros-parti sétány. A szobafogságban eltöltött hetek után elemi erővel kívánta az ember a friss levegőt, a fák dús lombjainak vakító zöldjét, a méltóságteljesen hömpölygő folyót.

Sétáltak az emberek, cikáztak a kerékpárosok, gördeszkások, hagyományos lábhajtású és elektronikus rollerek. Hát igen, a 21. században járunk, új vagy korszerűsített közlekedési eszközök teszik változatossá az életünket. Ez utóbbiról szólva, a világjárvány elmaradhatott volna az életünk megrázó élményei vagy inkább megrázkódtatásai közül. És ennél a gondolatnál jutott eszembe, hogy fél évszázada, ilyenkor Arad városa rettenetes napokat élt át. Éjt nappá téve küzdöttünk, hogy megmentsük a várost a megáradt, medréből kilépő Marostól.

A vén folyó sokszor „megtréfálta” a karéjában, ölelésében elterülő, egyre terjeszkedő várost. Az 1800-as években jó néhányszor.

Apám az 1932-es nagy áradásról mesélt, miközben a strand uszodájának szélén szárítkoztunk. Ez valamikor az 1950-es évek derekán lehetett. Még frissen éltek benne az élmények. Aligha sejthette, hogy jó két évtized múlva, hasonló okból, a fia is ott lesz a parton. Igaz, akkoriban már leginkább csak krónikásként a város nagy összefogásáról, a sikeres mentőakciókról.

Mi, az idősebb nemzedék tagjai ezt is átvészeltük.

Az árvízveszély lecsengése után került át végleg a strand a vár felőli oldalra, és magasították meg a töltést, és épült meg a ma már meglehetősen megviselt látványt nyújtó, felújításra váró védőfal.

Most pandémia van, aszály is fenyeget. A vén folyó békésen folydogál a medrében, mi pedig reménykedünk, hogy ezen a veszélyen is túl leszünk, esőért sem kell esedeznünk, és zavartalanul örvendhetünk a tavasznak.

Mélyet szippantok a friss levegőből, miközben magamban dúdolom a régi dalt: „Maros vize folyik csendesen.”