Meddig a türelem?

Ukrajna immár évek óta, ha nem is az egész világ, de Európa figyelmének mindenképpen a központjába került. Nincs híradó, amelyben ne szerepelne. Kezdetben az ott folyó háború híreivel, a front alakulásával, az országból menekülő tömegekkel. Manapság leginkább a botrányaival. Az utcákon folyó, kényszersorozásnak nevezett brutális embervadászattal (lásd a sok tízezer közül a kárpátaljai Sebestyén József tragikus történetét), a sikertelen békekötési kísérletekkel, valamint a mérhetetlen nagyságú korrupcióval. Ez utóbbiról szinte naponta kerülnek elő újabb bizonyítékok. Ezeket a kijevi korrupcióellenes bizottság tárja a nyilvánosság elé, amelyet Vlogyimir Zelenszkij elnök és köre sem minősíthet „oroszbarátnak”. Mint teszi azokkal, akik nem az ő szájuk íze szerint tálalják az ukrán valóságot. 

Azt hiszem, nincs az ukrán életnek olyan vetülete, amelyben ne lehetne felfedezni a korrupciót. Ábrahám Róbert rendező Monaco hadtest című nemrég bemutatott (a világhálón is megtekinthető) kiváló dokumentumfilmjéből olyan megdöbbentő részletek derülnek ki, amelyeknek sokkolóan kellene hatniuk az európai közvéleményre, de a politikusokra is. Például az, ahogyan a TCK kötelékébe tartozó toborzótiszt igazoltatja az újságírót. Az ukrán nyelvű igazolványt nem fogadja el igazolásként, továbbra is agresszíven lép fel. A francia és angol nyelvű EU-s akkreditálást látva viszont meghunyászkodik, az meggyőzi, bár nem érti a szöveget. Aztán sírva fakad, s bevallja, ha naponta nem visz be újoncnak 15 befogottat, akkor őt küldik ki a frontra. És ő nem akar meghalni. Az is kiderül a filmből, hogy a befogottak szabadulásnak ára van: a legkisebb taksa 500-1000 dollár, de 20-25 ezerért már felmentési igazolást is lehet kapni. (A kárpátaljai toborzó központ parancsnokánál tartott házkutatáskor dollárkötegeket találtak a lakásban.) 

Az említett bizottság azt is feltárta, hogy a kijevi parlamenti képviselők egy részének a szavazatát is simán meg lehet vásárolni. 

Miközben az ukrán–orosz fronton havonta ezrek halnak meg (semleges forrás szerint az ukrán hadsereg eddigi embervesztesége megközelíti a félmilliót), Monacóban, a kaszinók környékén tízesével parkolnak az ukrán rendszámú elegáns, márkás gépkocsik. Erről a hazai közvélemény is tud, mert az ukrán köznyelv azok tulajdonosait, a háború újgazdagjait nevezi Monaco hadtestnek.

S ha továbbmennénk a kutatásban, akkor az ukrán elnök bizalmasának egyesült államokbeli, sok-sok dollármilliót érő nyolc villáját, illetve luxuslakosztályát is megemlíthetnénk. És már az sem titok Ukrajnában, hogy a vezető ukrán politikum összefogott Zelenszkij elnök bizalmasa, a külföldre szökött Szerhij Sefir fia külföldre menekítésére. (Kíváncsi vagyok, meg merik-e tenni!) 

A fentiek ellenére az Európa Unió és a nyugati országok vezetői még mindig azt a velejéig korrupt, embertelen rezsimet támogatják. Teszik abban a reményben, hogy az ukránok legyőzik az oroszokat, s a győztesnek megítélt hadisarcból majd törlesztik a felvett sok-sok milliárdos nagyságrendű kölcsönöket. 

Keresem az evvel való hasonlóságot a jelenkori történelemben. És rálelek! A Közép-Afrikai Köztársaságban 1966-ban francia támogatással megszervezett puccsal jutott hatalomra Jean-Bédel Bokassa. Aki bevezette a katonai diktatúrát, majd 1977-ben császárrá koronázta magát. Tette úgy, hogy a ceremóniára elköltötte a templomegér-szegénységű országa évi nemzeti össztermékének a negyedét. Végül a franciáknak is megnyílt a szeme, terhessé, feleslegessé vált, ezért megbuktatták. 

Nem tudom, hogy az Európa Unió vezető politikusai közül ismeri-e valaki Bokassa császár történetét. Vagy azt a népi szólásmondást, miszerint minden pohár betelik egyszer. Ha ismernék, meggondolnák, hogy tovább tömjék-e pénzzel Zelenszkij korrupt rendszerét. Mert az bizonyosan megbukik egyszer. S politikus utódai valószínűleg nem veszik maguk számára kötelezőnek a mérhetetlen nagyságú kölcsönök törlesztését. Akkor a kölcsönzők hogyan számolnak majd el Európa lakosságának?