Megfizetett őszinteség

Jó kis amerikai filmet néztem. Igaz, már másodszorra láttam, de hát annyira teleszőtték apró nüanszokkal, replikákkal, megfontolandó kijelentésekkel – ami valóban ritkaság a hollywoodi képgörgetegben –, hogy megérte még egyszer végigülni a másfél órát.

Szóval, a film megtörtént eseményeket font össze, lényege, hogy valamelyik államban egy muksó szenátorjelölt szeretne lenni. Megvolt hozzá a pénze, talán kellő támogatottsága is, de ami igazán tetszett, és amiért másodjára is megnéztem, a kampány előkészítése volt. Egy rendkívül izgalmas, érdekfeszítő történet addig a pillanatig, amikor bejelentik, XY ennek a pártnak a szenátorjelöltje. Azt eddig is tudtam, hogy az Egyesült Államokban, randa szóval a politikuscsinálás mára agyoncizellált műfajjá vált. De ahogy a filmbeli kampánystáb heteken keresztül kizsigerelte a jelöltet, szinte napokra lebontva múltját, hát, az nem semmi.

Jelzem még egyszer, a saját kampánystábja Gestapót lepipáló pszichológiai módszerekkel vesézte ki a jelöltet, természetesen saját pénzén. És némán, szófogadóan tűrte a kérdéseket, a boncolgatásokat, a személyes piszkálkodásokat, ellenségekről, barátokról, egykori tanárokról, kiknek udvarolt, hányszor feküdt le velük, biztos nincsenek-e zabigyerekei, buzálkodott-e a hadseregben, léteznek-e kitartottjai, ismer-e szállodai szajhákat, mikor drogozott, alkoholizált, bulik, bandák, szóval a legapróbb intimitások csorogtak végig az asztalon.

Ismétlem, a pasi egyszer sem borult ki, saját pénzén, több százezer dollárért pakolta asztalra életét.

Hogy miért? Egyszerű. A kampányban ne érjék meglepetések. Mert a politikai küzdelem ott sokkal aljasabb, szemetebb, mint mifelénk, igaz, a tét is nagyobb.

Ha pedig foltokra bukkantak a jelölt életében, azért akartak tudni róla, hogy a jelöltség bejelentéséig elsimíthassák az ügyet. Tegyük fel, született egy zabigyereke, akkor a stáb felkeresi a hölgyet, és olyan papírt irat alá vele nem kevés pénzért, hogy annak soha eszébe ne jusson a sajtóban kiteregetni a jelölt szennyesét.

Szóval, Az Egyesült Államokban, amikor egy szenátorjelölt, az elnökjelöltekről már nem is beszélve elkezdi a kampányát, stábja szinte mindent tud róla, minden alattomos támadást képesek kivédeni. Ha pedig a támadás jogos, arra is kész azonnal a forgatókönyv, és végül a hibából erényt kovácsolnak. Nem könnyű, de egy bejáratott propagandagépezet bármire képes.

Hát igen, az amerikai propagandagépezet bármire képes.

Propagandagépezetek mifelénk is léteznek, de nem profikból illesztik össze az apró fogaskerekeket. A profi sötét alagútban poroszkálva nem dolgozik a jelöltért. Akik errefele dolgoznak, meg sem merik kérdezni a jelöltet a kényes foltokról, igazából nem is érdekli őket, nyer-e az illető, vagy ha nyer, mi lesz vele később.

Elsőre az amerikai gépezet rendkívül embertelennek tűnik. Pedig nem az. Ők a kapott pénzért „szeretik” is a jelöltet, ha elbuknak egy kampányt, soha többé nem szerződtetik le őket.

Mifelénk viszont a gépezet felveszi a kampánypénzt, és ezzel röhögve dörzsölik tenyerüket, mehetnek sörözni. Elbuknak egy kampányt? Na és. Legközelebb elismétlik ötvenszer, hogy szeretik a jelöltet, színeibe öltöznek, és ott folytatják, ahol abbahagyták.

És a pórul járt jelölt?

Hát, majd kitalálnak neki is valami vigasztalót.

Pedig a pártnak legközelebb importálnia kellene egy amerikai stábot.