Megosztó személyiség, megosztó múlt

Ion Iliescu elhunytával eltávozott az utolsó meggyőződéses bolsevik Romániából. Mert ízig-vérig az volt, az 1989-es rendszerváltás előtt és után egyaránt. Kommunista szellemiségű családban nőtt fel, s már kamaszként csatlakozott a kommunista ifjúsági szervezethez. Később Moszkvában csiszolta elhivatottságát – Sztálin idején –, hazatérve pedig tipikus elvtársi karriert futott be a pártban.

1989 decemberében a szekusok és másodvonalas elvtársak segítségével lovagolta meg a Temesváron kitört forradalmat, s megragadván a hatalmat, mindent egy célnak rendelt alá: a régi rendszer átmentésének. December 22-én késő este a televízióban az egypártrendszer lebontásáról, szabad választásokról, sajtószabadságról és a nemzeti kisebbségek jogainak elismeréséről beszélt. Mindezek örömöt és reményt keltettek, az idősebbek és a középkorúak bizonyára emlékeznek még az akkori lelkesedésre.

Hamar kiderült azonban, hogy ezek csak üres szavak, melyek a népharag vulkánszerű kitörésének csillapítását és ellenőrzését célozták. Iliescu sosem volt forradalmár – különösképpen nem kommunista-ellenes forradalmár. Csupán elitcsere volt, miközben az utcákon sokan a kommunizmussal való szakítást és a 45 éves elnyomás felelőseinek számonkérését követelték.

A hatalom átmentéséhez semmi nem volt drága számára, még a vérontás sem. Három nagy diverziót szervezett: rögtön 1989 decemberében a terroristákat, akik „minden pozícióból” lőnek és megmérgezik az ivóvíz-készleteket. Az ellenük való „harc” több mint ezer áldozatot szedett a diktátor elűzése után, lényegesen többet, mint Ceaușescu megtorlása december 22. előtt. Mondani sem kell, hogy az azóta eltelt 35 év alatt egyetlen egy „terroristát” sem sikerült elfogni.

Három hónappal később újabb véres diverzió következett, hasonló célokból: az állítólagos „magyar veszélyre” hivatkozva háttérből megszervezték a marosvásárhelyi fekete márciust. További három hónap után és szintén hasonló célokból a „huligánok” és „legionárius elemek” veszélyére hivatkozva megszervezte a nagy bányászjárást. A Bukarestbe érkező bányászokat belügyi erők vezették a megfelelő célpontokhoz, tüntetőket bántalmaztak, betörtek az egyetemre, ellenzéki pártok székházaiba, szerkesztőségekbe, és szabályszerű hajtóvadászatot rendeztek az ellenzékiek ellen.

Mindhárom „remekmű” foltot hagyott Iliescu politikai örökségén és a romániai igazságügyön. Népirtás vádjával eljárás indult ugyan ellene, de egyetlen ügyben sem ítéltek el senkit, 35 év után sem! Nincs mit kendőzni, tettei máig be nem gyógyuló tartós társadalmi megosztottságot eredményeztek. Iliescu bármit hajlandó volt feláldozni a szekusok és pártaktivisták hatalmának átmentésére és megszilárdítására: az állambiztonság emberei mindent be- és újrahálóztak, a titkosszolgálat ugyan más nevet kapott, de a háttérből továbbra is komoly befolyást gyakorolt, s az elvtársakkal együtt fosztották ki az országot évtizedeken keresztül. Kétségtelen, jelentős társadalmi támogatottsága is volt, legalábbis kezdetben. Az első elnökválasztást 1990-ben 85%-os elsöprő többséggel nyerte meg az első fordulóban. A Ceaușescu diktatúrája által traumatizált nép félt az ismeretlen piacgazdaságtól és a demokráciától, inkább peresztrojkát, vagy gulyáskommunizmust akart, s ezt Iliescu és csapata könyörtelenül kihasználta, a „nem adjuk el országunkat” jelszóval. Inkább kifosztották és magánzsebekbe talicskázták a közvagyont fölöttébb zűrös privatizációk révén. Így keletkezett az „eredeti demokrácia” és a „komasági kapitalizmus”, Iliescu szavait idézve. Ő maga nem keveredett korrupciós ügyekbe, vagyont sem halmozott fel, környezete és „vörös báróktól” hemzsegő – elvileg baloldali – pártja viszont annál inkább.

Mindezek jelentősen lelassították az ország fejlődését, s az, hogy végül Románia EU- és NATO-tag lett, nem Iliescunak köszönhető, inkább akarata ellen történt. A nagy nemzetközi változásoknak ő sem tudott ellenállni, elsodorta az ár. 2000 és 2004 közötti utolsó államelnöki mandátumában jelentősen „megszelídült”, valahogy úgy, ahogy a hatalmát véreskezű megtorlással indító Kádár János is idővel átváltott a gulyáskommunizmusra.

Iliescu a múlt embere maradt egy új korszak élén – és ez alapvetően meghatározta Románia rendszerváltás utáni arcát is. Az állami gyászszertartás körüli társadalmi ellentét egyértelműen jelzi, hogy nemcsak élve, hanem holtában is megosztó személyiség maradt.