Méltányosság

Annak idején, az átkosban azt kellett belesulykolni a közemberbe, hogy a szocialista társadalom egyik alapelve az etika és a méltányosság. Vagyis (elméletben) mindenkit munkájának megfelelően részesítenek anyagi javadalmazásban. Ez a kifejezés szerepelt a mindenható, egekig dicsőített kommunista párt minden dokumentumában. Mindenki érezte, hogy nem igaz, de a fejtágító szemináriumokon ezt kellett szajkózni. Pedig nem volt titok, hogy a kommunista elit piócaként élősködött a társadalom testén, a párthű intézmény- és vállalatvezetők jó része (a megbízható pártkáderek túlnyomó többsége) még csak nem is konyított ahhoz a munkakörhöz, amelyben tevékenykedett. 

A rendszerváltás után minden józanul gondolkodó polgár remélte, hogy a tervgazdálkodásról a piacgazdálkodásra való áttérés alapvető változásokat hoz. Azóta tapasztaljuk, hogy ebben is óriásit tévedtünk. Arról, hogy mi a helyzet a magánszektorban, nem tudok nyilatkozni, a vállalatok dokumentumai titkosak, annak gazdasági dolgai, benne az ott dolgozók bérezése is a tulajdonos és az alkalmazott közötti megállapodástól függ. Azt nem kötik a kívülállók, sőt még a munkatársak orrára sem. De az állami vállalatok gazdálkodása az mindannyiunk ügye, hiszen annak vezetősége az ország valamennyi lakosának a vagyonával gazdálkodik. Jobban mondva: kellene gazdálkodnia. 

Olvasom a ROMSILVA állami vállalattal kapcsolatban megjelent kimutatásokat. Miközben a fakitermelő (!) vállalat a csőd szélére jutott, vezetői horribilis összegű fizetéseket zsebelnek be. A vezérigazgató havi jövedelme meghaladja a 40 ezer (!) lejt, de a vezetőség többi tagja is több tízezret visz haza. A vállalat nyugdíjazott alkalmazottainak az átlagos végkielégítése meghaladta az 1,5 millió lejt! (Ki hallott ilyesmiről más állami tevékenységi területen? Mondjuk az egészségügyben, közigazgatásban vagy tanügyben!) Ismétlem: miközben a fakitermelő iparág a csőd szélén áll. 

Minap külföldre utaztamkor a kürtösi határállomáson, egy sínpáron, az ország elhagyására várva egy harmincnál több teherkocsit számláló szerelvény állt. A kocsik olyan tetejesen rönkfával megpakolva, hogy azokat szíjjal (?) rögzítették, nehogy leguruljanak. Evvel kapcsolatban jutott eszembe az 1990-es évek közepe táján történt eset. Akkor egy aradi vállalat külföldi partnerének akart zsindelyt szállítani egy ottani műemlék épületegyüttes restaurálásához. A gyártást elvállalót is megtalálták Székelyföldön. A több tízezer zsindely kiviteléhez szükséges engedély megszerzéséhez a fővárosi illetékeshez fordultak, a kérvényhez mellékeltek három darab kézzel faragott példányt is. (A zsindely mindmáig kézi munkával készül.) Néhány hét múlva jött az elutasító válasz, miszerint Románia nem ad engedélyt semmiféle megmunkálatlan fa kivitelére, s a zsindely (șindrila) nem eléggé megmunkált. (Szó szerint: Lemnul nu este destul de prelucrat.) Akkor kérdezte meg a vállalatvezető Bukaresttől, hogy miként kellene megmunkálni. Mondjuk pirograválva? És akkor milyen népművészeti motívumot kellene a fába égetni? Választ nem kapott! 

Történt mindez akkor, amikor Székelyföldön az Isten Druzsbájaként (Láncfűrésze) emlegetett politikus szinte számolatlanul taroltatta a közbirtokosság visszaszolgáltatásra váró erdeinek sok száz hektárát. Természetesen az illetékes erdőgazdálkodási minisztérium jóváhagyásával. A kürtösi szállítmány láttán most azon gondolkodom, miként módosulhatott a törvény, ha mostanság az ország fáinak sok-sok ezer tonnáját megmunkálatlan rönkfaként lehet külföldre szállítani. 

De vissza a méltányossághoz! Egy olyan vállalat közreműködésével történik mindez, amely bár csődben van, vezetői busás fizetéseket vágnak zsebre. A becsületes román állampolgárok pénzéből! Havonta annyit, amennyit egy életet végigdolgozott kisnyugdíjas (nem is említve a téesznyugdíjasokat!) másfél-két év alatt kap. Hol a méltányosság, és hol van a felettes minisztérium és a korrupcióellenes szerv, amely mindezt tolerálja? 

Ki tudja a kérdésre a választ?