Méltánytalanság

Magamon tapasztalom a „ne szólj szám, nem fáj fejem” közmondásnak a valóságalapját. Ha ugyanis a majláthfalvi újságíró–olvasó találkozó alkalmával bármilyen részvét nélkül írtam volna meg a helybeliektől hallott panaszáradatot, hagytam volna továbbra is tehetetlenségében tespedni az ottani közállapotokat, talán a fejem se fájna.

Mert nem kellett volna a 8-8 hangadó, helybeli személyiségnek a meghívásával vesződnöm, újabb délutánomat feláldoznom. De megkímélhettem volna magam az RMDSZ választmányi ülésén történt pellengérre állíttatásomtól is. Soha rosszabbkor nem jöhetett volna a Pro Majlát Egyesület által, tudtomon kívül megfogalmazott köszönőlevél, amelyik ráadásul éppen az inkriminált írás alá került, ezért azt hihették, hozzátartozik az anyaghoz, mi több, az én sugallatomra íródott.

Az RMDSZ Arad megyei választmányának szombati ülésén ugyanis Király András elnök elégedetlenségének adott hangot a majláthfalvi vitafórumról készült anyagban szereplő szövetségi megvalósítások, illetve az érdekek melletti kiállás kapcsán.

Sipos György megyei tanácsos azzal védekezett, hogy a vitafórumon egy sor értékes dolog elhangzott, csakhogy a szerző túlzott tárgyilagossága miatt közülük sok kimaradt. Akár csak az általa a polgármesternek szegezett kérdés: miért nem jelent meg a sportcsarnok felavatásán, de azt sem említettem, amikor ő megjegyezte, hogy a majláthfalvi iskolaigazgatói tisztség felszámolásával nem takarítanak meg pénzt, mivel az oda hetente kiautózó vingai iskolaigazgató üzemanyagköltségei szinte a megtakarítás összegére emelkednek. A polgármester túldicsekvő monológját megszakító felhördülést is számon kérte, noha az meg volt írva, tehát felületesen olvasta el a beszámolót. Az érintettség okán kifejtettem: a fórumon elhangzottakat a legnagyobb tárgyilagossággal próbáltam megírni, amit viszont mindenki szájíze szerint megtenni képtelenség, de a két és félórás vitán elhangzott minden hozzászólást sem lehetett megírni.

Mert ugye, az lett volna az ildomos, ha taglalom az RMDSZ jóvoltából megépült sportcsarnokot, a felújított iskola és óvoda épületét, a vezetékes vízhálózat épülését, a megyei tanácsi támogatással a települést Székesúttal összekötő földútnak a lekövezését, a sportcsarnok befejezésére, a kultúrház fedelének a javítására, továbbá a ravatalozóra félhivatalosan vagy pult alatt szerzett pénzeket is. Mivel azonban senki nem szólt róluk a vitafórumon, én sem írhattam meg, bármilyen jól is jött volna valakiknek a választmányi ülésen. Azt is furcsállom, hogy a betonjárda öntésének a módjáról, a lehetőségéről a majláthfalviak a vitafórumon értesültek. Könnyen meglehet, csupán cementpor-hintés volt, amire viszont le kellett volna csapni. Akárcsak a többi megvalósításra, amelyeket a polgármester egy kalap alá véve, községi eredményekként sorolt fel, mégsem cáfolta senki. Feljegyzéseim párhuzamosan készültek a Kiss Anna jegyzeteivel, és akár tetszik, akár nem, újra meg kell dicsérnem a polgármestert. Aki azzal a kikötéssel vállalta a vitán való részvételt, amennyiben trágárul beszélnek vele, azonnal távozik. A kezdeti tapogatózás után hamar magára talált, zseniálisan lavírozott a kellemetlen kérdések kereszttüzében. Bármit is kérdeztek, mindig úgy válaszolt, hogy a végén a maga igaza domborodjon ki, nehéz volt rajta fogást találni.

Ami nem jelenti, hogy szabad lenne feladni a párbeszédet, az életminőségük javításáért, az iskolájuk megtartásáért, hiszen az eltelt közel két évtizedben a majláthfalviakkal összefogva, nem építettünk ugyan utat, nem újítottunk fel középületeket, de sikerült behajtanunk a már veszni látszott tej-, illetve dohány-pénzüket, megjavítottuk egy szerencsétlen nagycsalád hajlékát, az ösztönzésünkkel, a támogatásukkal beindulhatott a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatója, a jövőépítés. Mindezt csakis kellő alázattal, céltudatossággal lehetett elkezdeni, folytatni. Amelyekre a továbbiakban is nagy szükségük, szükségünk lesz, gondjaikat azonban senki szájíze szerint nem vagyok hajlandó megírni, az első fél-siker okozta keserűség szennyvizét méltánytalanság a fejemre önteni.