Mennyiség vagy minőség?

India lakossága idén megelőzte Kínáét, utóbbi először veszíti el a történelemben a világ legnépesebb országa címet! Egyiptom mégis a kínai modellt választaná, az ország diktátora nyilvánosan felvetette a népességnövekedés állami korlátozását. 

A harmadik világban – mindenekelőtt Afrikában és Ázsiában – a népességrobbanás elképesztő méreteket ölt, a fekete kontinens lakossága jóformán megnégyszereződött fél évszázad alatt. A növekedés azonban ott is a legszegényebb országokban a legjelentősebb. Míg a történelem során a népesség jólétben szaporodott, a növekedés a fejlettség jele volt, az utóbbi évtizedekben éppen ellenkezőleg, a nyomorban növekszik rohamos léptekkel, nyomorra és kilátástalanságra ítélve ezáltal a születendőket.

Az India és Kína közötti helycsere éppenséggel utóbbi egyke családpolitikájára vezethető vissza. 1978–80-ban Deng Xiaoping mélyreható reformokat indított el, azok vezettek Kína látványos felemelkedésére. Az egy-gyerek politika annak része volt, Deng és reformista csapata rájött, hogy ha nem fékezik meg a népességrobbanást, a kínaiak sosem mászhatnak ki a nyomorból, s az ország sosem lesz fejlett. A gazdasági növekedés és a tudományos-technikai fejlődés ugyanis képtelen lett volna lépést tartani a népességrobbanással. Kína lakossága így is 1 milliárdról 1,4-re nőtt, az egyke-politikát vidéken nem sikerült maradéktalanul érvényesíteni, a nemzeti kisebbségekre pedig eleve nem is vonatkozott.

Indiában és a harmadik világ többi szegény országában viszont semmilyen korlátozás sem volt. A népesség növekszik, életminősége viszont korántsem: a lakások, iskolák, kórházak, utak, közművek stb. sokkal lassabban épülnek, mint ahogyan a lakosság növekszik, s a gazdaság sem képes annyi munkahelyet teremteni, mint ahányan aktív korúvá válnak. Aggasztó helyzet, melyre az éghajlatváltozás is rátesz egy lapáttal. Aligha meglepő, hogy az Európába irányuló illegális migráció fokozódik, Kína pedig aligha bánja ezen világelsőség elvesztését, amikor más téren célozza azt, s a kiscsaládos kínai átlagember is aligha cserélne helyet a nagycsaládos indiaival. 

Egyiptom tökéletes példa a korlátlan népességrobbanás okozta problémákra. Az ország a Római Birodalom éléskamrája volt, saját szükségletei teljesítése mellett jelentős mennyiségű élelmiszert exportált. A Nílus mentén és annak deltájában nagyszerű a termőföld, évente háromszor aratnak. Manapság Egyiptom a világ legnagyobb élelmiszer-importőre, holott a természeti viszonyok nemigen változtak a fáraók vagy a római császárok idejéből. Ami változott, az a népesség. Évezredekre visszanyúló hosszú történelmében Egyiptom lakossága 10 millió alatt alakult, csak kivételesen haladta meg a szintet, s akkor is csupán 3-4 millióval. A második világháború után viszont valós népességrobbanás zajlott, 1950-re a lakosság elérte a 20 milliót, 1990-re az 50 milliót, manapság pedig meghaladta a 100 milliót, s a 110 milliós szintet súrolja! A népesség évente kétmillió fővel növekszik, akiknek lakhatást és élelmezést kell biztosítani, néhány éven belül beiskolázást, két évtized után pedig munkát! Erre viszont Egyiptom képtelen, gazdasága nem fejlődik akkora ütemben, hogy képes legyen ilyesmire. Ráadásul nagyméretű területe ellenére fizikai térben sem bővelkedik: egymilliós négyzetkilométernyi területéből csupán olyan 50 ezer négyzetkilométer lakható, és gazdaságilag hasznosítható, a többi sivatag. Feleannyi, mint a tágabb értelembe vett Erdély 100 ezer négyzetkilométernyi területe, ahol a tavalyi népszámlálás adatai szerint mintegy 6,4 millió ember él, s amelynek lakossága még az 1992-es csúcson sem érte el a 8 milliót! 

Aligha meglepő, hogy Egyiptom diktátora is a kínai modell bevezetését fontolja. Csupán az a meglepő, hogy miért csak ilyen későn vetődött fel a gondolat.