Mézesmadzagos adósságcsapda

Nehézsúlyú játékos jelent meg az utóbbi években Afrikában, amely alapjaiban írja át a kontinens viszonyait. Míg Európa (és általában a Nyugat) inkább malomkőnek és problémák kiapadhatatlan forrásának tekinti Afrikát, Kína lehetőségnek tekinti a fekete kontinenst, és egyre nagyobb mértékben veti meg lábát a térségben. De korántsem politikai vagy katonai eszközökkel, s még kevésbé ideológiai rögeszmékkel, hanem gazdasági beruházásokkal.

A kínai sárkány cinikusan és tudatosan javára fordítja az Afrika fejlesztés-szükségéből és nyersanyag-gazdagságából fakadó előnyöket. Hitelből kórházakat, iskolákat, lakónegyedeket épít és mindenekelőtt vasutakat, kőolaj- és földgáz-vezetékeket, kikötőket, érckitermelő bányákat és feldolgozó üzemeket, hő- vagy vízerőműveket, hírközlési hálózatokat és hasonlókat. Afrika infrastruktúrája kínai tőkéből, kínai munkaerővel épül fel, és ezáltal az óriássárkány apránként vásárolja fel Afrikát. Kína nem finnyáskodik, mint az európaiak, hogy az adott afrikai országban demokrácia vagy diktatúra van-e, hogy betartja-e az emberi jogokat vagy sem, hogy a beszerzések átlátszóan zajlanak-e. Csak az üzlet számít. Ez óriási előnyt biztosít a kínaiaknak, a csontvelőig korrupt afrikai vezetők egyöntetűen őket részesítik előnyben, főleg, ha a magánzsebekbe is csurran-csöppen valami. Kína az első számú befektető Afrikában, megelőzte a nyugatiak működtette Világbankot.

Mivel a csőd szélén álló afrikai országok gyakran képtelenek törleszteni a hiteleket, zálogként gazdag természeti erőforrásaikat bocsátják a kínaiak rendelkezésére. Az afrikai bányák, olajvállalatok, kikötők stb. részvényei egyre nagyobb arányban kerülnek így kínai birtokba, az adóság-csapda révén lépésről lépésre a kínai sárkány ráteszi a kezét az afrikai ásványkincsekre. Mondhatni, hogy felvásárolja Afrikát – idén az afrikai országok például 25 milliárd dollárnyi hitelt kell hogy visszafizessenek Kínának. Kína lett Afrika – és a tágabb harmadik világ – hitelezője.

A kétoldalú kereskedelem az 1980-as egymilliárd dollárról 292 milliárdra növekedett, Kína lett Afrika első számú exportpiaca és az import legnagyobb hányada is Kínából származik. A kereskedelem nyilván egyenlőtlen és egyértelműen gyarmati jellegű: Afrika érceket, nyersanyagokat és energia-hordozókat exportál, Kína pedig feldolgozott termékeket, s a kétoldalú kereskedelem feltételeit is utóbbi szabja meg, egyoldalúan. Ami könnyű dolog tekintettel az afrikai országok gyengeségére.

Ez nyilván nem mindig előnyös az afrikaiak számára: az olcsó kínai ipari termékek például egyre inkább csődbe kergetik az afrikai kézműveseket és a kezdetleges textilipart. A kínai kapcsolat azonban az egyszerű afrikai embereknek is előnyös, tömegek örvendenek, hogy kínaiak által épített vasúton utazhatnak, hogy kínaiak által épített erőműtől kapják a villamos áramot, hogy kínai gyártmányú telefonon beszélhetnek kínaiak működtette hálózaton keresztül stb. Ráadásul úgy, hogy kínaiakat nem látni az utcákon, akik arrogánsan parancsolnának nekik, és kioktatnák mindenféle magasztos eszmékről. A kínaiak nem tűzik ki zászlójukat, nem erőltetik rájuk nyelvüket és politikai rendszerűket, Kína a gazdasági mézesmadzaggal mágnesként vonzza magához Afrikát. A gazdasági befolyás nyilván politikai befolyással párosul, az afrikai államok egyre inkább hátat fordítanak a Nyugatnak (Európának és az USA-nak egyaránt), és Kína mellett sorakoznak fel a nemzetközi fórumokon, a nyugatiak nagy megrökönyödésére.