Mit takar a hó (?)

Rég nem volt ilyen tél. Olyan, amely nem csak megérkezik, hanem marad is. Amely nem kér elnézést a hidegért, és nem magyarázkodik a hó miatt. Egyszerűen csak teszi a dolgát.

A modern élet törékenysége pedig megmutatja magát: hírek, figyelmeztetések, narancssárga ikonok, felkiáltójelek, minden figyelmeztet: vigyázz, megérkezett a tél! Lehavazott! 

Csúszós utak, forgalmi dugók, lefagyott vezetékek, hótorlaszok, a világtól elzárt települések, késések és aggodalmak. Mintha elfelejtettük volna, hogy a tél valaha nem rendkívüli esemény volt, hanem egy évszak. Valami természetes. Valami, amihez alkalmazkodtunk, nem pedig amihez pánik és csupa kellemetlenség társult.

Volt idő, amikor a hó nem volt hír. Nem volt probléma, nem volt válság. A hó játék volt, csönd, fehérség, szórakozás. Sál, sapka, nagykabát, kesztyűben is megfagyott kéz, piros arcok, jégcsapok. Az idő lassabban telt, mert nem siettünk mindenhová. A világ kisebb volt, halkabb, emberibb.

Most, amikor újra ropog a hó a talpam alatt, valami ebből visszatér. Nem a múlt idealizált képe, hanem az érzés, hogy a természet teszi a dolgát. De mi már elfelejtettük, hogy az milyen, és azonnal elveszünk, ha télen havazik. És sírunk, hogy hideg van (nyáron, hogy meleg van). Ha valami lelassít, az már ellenség. Ha megállít, az veszély. 

Pedig a tél nem támad, csak megérkezik. Megmutatja, mennyire idegen ma mindaz, ami valamikor ezzel járt. Megmutatja, mikor vált a csend kényelmetlenné, a várakozás elviselhetetlenné, és mikor felejtettük el, hogy éppen ezek hiánya teszi zajossá és fárasztóvá a mindennapjainkat.

A hó betakar. Nemcsak az utcákat, a tájat, hanem a zajt is. És ha hagyjuk, ha nem csak túlélni akarjuk, hanem megélni ezt az időt, akkor talán újra megtanulhatjuk azt, amit gyerekként tudtunk: örülni annak, ami van.

A tél nem a régi, de vele együtt mi is változunk. Talán nem a hideg lett kegyetlenebb, hanem a türelmünk lett vékonyabb. És miközben mindent irányítani, gyorsítani, optimalizálni akarunk, megfeledkezünk arról, hogy vannak időszakok, amelyek nem együttműködnek, hanem emlékeztetnek. Arra, hogy nem mi vagyunk a középpontban. Hogy néha meg kell állni, hallgatni, beburkolózni. A tél nem kér semmit, csak jelen van. A kérdés az, mi tudunk-e még jelen lenni benne.