Most az ideje…

„A pünkösdi rózsa kihajlott az útra.” Vallástisztelő és hagyományidéző ünnep a pünkösd. Most van ideje a virágnyílásnak, az iskolai találkozóknak és az emlékezésnek. Most van ideje az ünneplésnek, tisztelgésnek a hangos mikrofon előtt, és a szókimondásnak „négyszemközt” az osztálytársak körében, mert az évek alatt sok minden összegyűlt, és kikívánkozik a batyuból.

Keressük egymást… De jó, hogy eljöttél, örülök, hogy láthatlak… Emlékszem rád, de a nevedet sajnos elfelejtettem… Jaj, ne haragudj, nem ismertelek meg, melyik osztályba jártál?

A teremben a széksorokat pásztázza a tekintet, és a kereső önmagától kérdezi: mit keresek még itt, az újak között? És mert nincs kivel megosztani a sok élményt, otthon fellapozza a régi emlékkönyvet…

A temesvár-gyárvárosi Notre Dame leánygimnáziumban Mónika tisztelendő nővér az osztályfőnökünk és a magyar nyelvtanár. Állítólag főúri családban született, kimért, méltóságteljes a tartása, és parázs tekintete féken tartotta a mosolyunkat is. Evelin nővér a kézimunka órákon a szemüvege fölött figyelte az osztályt, miközben ott is folyton dolgozott, varrt, hímezett. „Gyűszűt a középső ujjra! Gyűszű nélkül tűt nem használunk. Megértettük, kislányok?” (Megértettük, de azóta sem tudtam megszokni.) A mosolygós, kék szemű Erzsébet nővér, a kedvencünk, a torna- és háztartásórákat tartotta. Szigorúságot, szomorúságot sosem láttunk az arcán. Az igényes Varga Józsa tanárnő a román nyelvet oktatta. Magányos volt, a pedagógusi pályának élt. A Trinkl házaspár, Aladár és Mária matematika szakos tanárok voltak, ugyanis a világiakat nem tartották távol az egyházi tanintézmények, elismerésben, megbecsülésben volt részük. Trinkl tanárnő alacsony, kerekded alakjánál tekintélyesebb volt az éles hangja, azzal igyekezett terelgetni a kis nyájat, de a báránykák az imát is belekalkulálták a számolásba. Órakezdéskor a szokásos nyitó imák közül a leghosszabbat választották, hogy lefaragjanak valamicskét a matekórából, és a módszer mindig bevált. Mit tehetett a tanárnő, megadta magát. De a gyóntatószékben bevallottuk a cselt, és a tisztelendő úr könnyített a lelkiismeretünkön: „Imádkozni sohasem bűn, kiváltképpen számtanóra előtt.”

Néhány év múlva a Temesvári Magyar Vegyes Líceum, illetve a Tanítóképző vette birtokba a gyárvárosi zárdaépületet, és Vajda Ernő tanár úr számtanóráin már szóba sem jöhetett az imádság meg az urazás. A tanár elvtárs megszólítás azonban sehogyan sem illett az idős, ősz hajú Vajda Ernőre, az egykori Katolikus Fiúgimnázium tisztelettel övezett tanárára, és az a tisztelet ide is elkísérte. Ízig-vérig nevelő volt, a pálya, a hivatás magaslatán állt. Az egyik év végi utolsó számtanórán nem az osztálynaplót nyitotta ki, hanem a hegedűje tokját. Álla alá illesztette kedves hangszerét, gyengéd mozdulattal vette kezébe a vonót, és hegedülni kezdett. Halkan, elmélyülten. Szelíd mosollyal az arcán követte a dallam szárnyalását, és mi moccanás nélkül, elbűvölve hallgattuk. Ilyen ajándékot eddig még senkitől sem kaptunk. Éreztük, hogy a tanár úr nem szerepelni akar a katedrán, hanem a zene szépségével hatni szeretne nyiladozó értelmű tanítványaira. És azok a hegedűhúrok azóta is üzennek…

Levelet nyugdíjas korában Ugry Károly tanár úr írt egykori (1953-ban végzett), már nyugdíjas tanítóképzős diákjainak, amikor megromlott egészsége miatt nem vehetett részt az osztálytalálkozón. A szíve diktálta azt a levelet, melynek minden sora a hivatás- és magyarságtudat jegyeit viselte magán, és segített bennünket a tisztánlátásban. Az ő tisztánlátásáról egyébként már diákkorunkban meggyőződtünk. Noha igyekezett tárgyilagosan, érzelemmentesen beszélni az aradi Vesztőhelyről, nem sikerült neki. A magyar Golgota említésekor izzott a szeme, megremegett a hangja, miközben az aradi tizenhármak nevét sorolta. Tőle hallottuk először, hogy van Aradnak egy száműzött emlékműve, a Zala György alkotta Szabadság-szobor, amely sötétben várja a feltámadást. És nem elég remélni, hinni kell benne!

Az Ugry tanár urat ért bántások, a megkülönböztetett „figyelem” a régi hatalom részéről nem volt titok az iskolában. A házkutatás, a megalázás, az órákig tartó várakoztatás egy bizonyos folyosón testi és lelki terror volt egyszerre. De a régen történtekről az említett kései levélben nem írt. Talán szándékosan kerülte. Nem a háta mögé nézett, hanem előre. Gyakran mondogatta: „Aki bár egyetlen szalmaszálat tesz a magyarság érdekében, annak a régi bűnöket is megbocsátom. Egyetlen szalmaszálat!...”

Ugry Károly tanár úr sajnos már nem tudhatta meg, hogy sok szalmaszálat kellett odatenni az ügy érdekében… Hogy közösségi összefogással válhatott valóra, hogy ez év június 5-én birtokukba vehetik, felavathatják a temesvári Magyar Házat a kései utódok. A régebbi, rossz emlékű június 4-i dátum, a szétszakítottság évfordulója azonban ma is sajgó seb, és nincsen patikája.

Sipos Erzsébet