Nagy a baj Frankhonban (is)

Bevallom: nagyon elkeserített a franciaországi választások második fordulójának az eredménye. Mert hiába kapta a legtöbb szavazatot a Marine Le Pen konzervatív pártja, az ellene összefogott liberálisok, szocialisták, zöldek, kommunisták, migránspártiak (stb.) fognak kormányt alapítani Frankhonban. Egy olyan koalíció, amelynek nemhogy kidolgozott programja, de még halványlila elképzelése sincs arról, hogy miként akarnak országot vezetni. Az EP-választásokon elszenvedett katasztrofális vereségét követően a francia baloldaliak a választások második fordulójára a szélsőjobboldali veszélyt (náluk ez egyenlő a fasizmussal, nemzetszocializmussal) előrevetítő riogatással, kölcsönös visszalépésekkel elérték, hogy a legtöbb szavazatot kapó nemzeti párt csak a harmadik helyre szorult vissza. Macron elnök úgymond oxigénhez jutott. A fuldokló szalmaszálába kapaszkodva evickél valamerre! 

Történik mindez egy olyan társadalomban, ahol immár évtizedek óta messze nem a szélsőjobb jelenti a veszélyt. Hol vagyunk már az 1960-as évek OAS-fenyegetettségétől? Az egykori francia gyarmati hadsereg tisztjeiből, legénységéből verbuvált terrorbrigádok gyilkosságait, robbantgatásait már rég elfeledték. S ha jól belegondolunk, manapság már azok amolyan kis cserkészcsínyeknek tűnnek a szélsőséges iszlamista csoportok elkövette vasúti katasztrófák, robbantgatások, a sorozatos politikai és vallási gyilkosságok, késelések, gyújtogatások mellett. 

Ha Macron elnök közelébe kerülhetne egy valamilyen politikai befolyással rendelkező személy, netalán egy jobboldali beállítottságú újságíró (dőre remény, mert a kamarillája a közelébe sem engedné!), mindenképpen meg kellene mutatnia neki egy térképet. Azt, amelyen az utóbbi mintegy négy évtizedben elkövetett franciaországi templomgyújtogatások színhelyei vannak feltűntetve. (Az elnök úr is megkereshetné a világhálón, én is ott találtam rá! Csakhogy ő valószínűleg nem kíváncsi arra, mi történik odahaza!) Elárulom, megpróbáltam megszámolni, de olyan sűrű a térképen a robbantások helyszínét meghatározó jel, hogy képtelen voltam. Csak Normandiában mintegy harminc településen gyújtották fel a keresztény templomokat. Amennyiben az elnök úr vagy valamelyik tanácsadója odafigyelne minderre, akkor kikövetkeztethetné, hogy nem a szélsőjobbal kell fenyegetni a francia választókat. Mert nem a konzervatívokból kerülnek ki a keresztény templomokat gyújtogatók, a papok ellen gyilkosságok, erőszakok elkövetői. Csakhogy mire az elnök és a francia társadalom többsége rájön mindezekre, addigra túlságosan késő lesz. 

Ha most gróf Apponyi Albert Trianonban elhíresült mondását idézném, hogy az 1920-ban megcsonkított Magyarország majd ott lesz a békediktátumot ráerőszakoló országok temetésén, mondhatná bárki, hogy a káröröm beszél belőlem. Pedig nem, hanem az őszinte fájdalom. Mert a keresztény elveket egykor magáénak valló Frankhon temetésekor az egész európai kultúrát is eltemetik majd. Még csak annyit sem fognak mondani, hogy „Béke poraira!”