Nagyváros: be vagy ki?

Az újságíró sokszor szembesül azzal a kérdéssel, hogy miként kezdje (a közfelfogás szerint csak egy napig élő, ha élő) cikkét.

De ha nem csupán egy napig élő témáról akar értekezni, akkor hány az óra?

Amiről az alábbiakban írnék, nem egynapos, -hetes, hónapos, hanem (több)éves kérdés.

Kiindulhatnék számos (kis túlzással számtalan) módon: egyéni, vagy megbízható egyénektől származó tapasztalatokból, tudósok összeállította tanulmányokból, aktuális vagy régebbi tévé- és egyéb riportokból, hírügynökségi jelentésekből, például.

Harmincvalahány esztendeje azt olvashattuk az akkori romániai vezető (párt)lapban: a detroiti – az USA-beli gépkocsigyártás fellegvárának számító város – munkásai sztrájkba léptek munkakörülményeik javításáért.

A hír, nagyjából igaz volt, Detroit munkásai valóban sztrájkoltak. De miért? Mert nem volt elég parkolóhely autóik számára, ami ténylegesen megnehezítette élet- és munkakörülményeiket. Abban az időben, amikor a romániai munkás legfeljebb álmodhatott arról, hogy saját autójával megy dolgozni, meg onnan haza.

Szóval: a dolgok viszonylagosak.

Mikelakán, Arad egyik városnegyedében lakom, ahol az utóbbi két-három évben „gyökeres változások” mentek végbe a parkolóhelyek tekintetében, mint másfelé is a városban: a régi, bádogból készült garázsokat lebontatták, s „modern” (se tető, se semmi, szabad ég alatti) parkolóhelyeket hoztak létre. Befogadóképességük valamivel ugyan nagyobb a réginél, és demokratikusabb is: a rendelkezés mindenkit ugyanúgy sújt.

A problémát azonban, sajnos, nem oldották meg: a környező (keskeny, egykoron nem parkolásra tervezett) utcák ugyanolyan zsúfoltak, mint négy-öt évvel ezelőtt, sőt – a kétoldali parkolás miatt a szemben közlekedő kocsik nem, vagy alig férnek el egymás mellett. Úgy kell nekünk, ha saját kocsival akarunk lépten-nyomon közlekedni.

Most érkezem, nagy kitérővel, tulajdonképpeni mondanivalómhoz.

A világon rég, nálunk csak az utóbbi egy-két évtizedben érvényesül(t) az a tendencia, hogy a lakosság kiköltözzön a nagyvárosokból a környékre, az ún. „alvóvárosokba”, ahonnan pár vagy pár tíz kilométeres autózással bejuthat nagyvárosi munkahelyére, megszabadulván, ezáltal, úgymond a város bűzétől, zajától, elviselhetetlen forgalmától.

Szociológusok már annak idején, sok évtizede felhívták a figyelmet ezen álom buktatóira.

Mert lehet ugyan, hogy a késő délutáni, esti órákban, a munka után nyugodtabb a pihenés, és tisztább a levegő egy ilyen „alvóvárosban” – de milyen árat kell fizetni érte?

A reggeli és délutáni csúcsforgalom okozta problémák, a nagyon lassú be- és kijárás, a parkolás gondjai semmiképpen sem kerülhetők el. Amit nyerünk a vámon, elveszítjük a réven.

Hogy mi a megoldás, ha egyáltalán van, azon nemcsak a tudósok, de az okosabb politikusok, városvezetők is gondolkoznak. Az eddigi legfontosabb eredmény és következtetés az, hogy forradalmasítani kellene az egészet, azaz alapjaiban változtatni bizonyos dolgokon.

A kibicnek persze egyszerű ezt kimondani – no de a politikusnak, akinek a következő választáson a funkciójába kerülhetne egy merész húzás?

És persze meglehet, hogy erre a világszerte jelentkező gondra nincs is, nem is létezhet tökéletes megoldás.

Együtt kell élnünk azzal, ami van. A lehető legokosabban, természetesen.