Nem lehet hallgatni!

Olvastam Juhász Béla (közíró, író, külső munkatárs, kollégám, nem tudom eldönteni, minek nevezzem magunkat) cikkét (Nyugati Jelen július 31.), és minden szavával egyetértek (kivéve, hogy ülök a volán mögött, mert ahhoz nem értek). „Gyanakodva végigmérnek, elhúzódnak tőlem is gyakran, hiszen a nyílt utcán nem viselek maszkot (amíg azt is nem teszik kötelezővé). Sőt, a cikkírónak abban is igaza van, hogy főleg az idősek, a bottal járók, vagy magukat alig vonszolók néznek rám sanda szemmel (mert azt még nem takarja el az állandóan hordott álarc).

Pedig e témában én elsősorban értük emeltem szót, bár magam is közéjük tartozom. (Ez nem titok.) Most is úgy gondolom: igazam volt, mert milliókról volt szó, akiket mintegy két hónapig megaláztak, megbélyegeztek, szobafogságra ítéltek, mint taknyos kölyköket, ha rossz fát tesznek a tűzre, házi őrizetre kényszerítettek, mint gyanúsítottakat, feltételezett bűnösöket, azaz, esetünkben, eleve ragályos betegeknek, vírushordozóknak tekintettek, sőt, egy ízben még a lepratelepekre emlékeztető tömeges elszigetelésünk is szóba került, a legmagasabb körökben. (Akkor is felháborító volt, ha az államelnök azonnal megcáfolta.) Aztán napi 2-3 óra kimenőt azért biztosították a 65 éven felülieknek – mint valaha a cselédeknek a jószívű gazdák –, mert a rengeteg egyedül élő idős ember számára az ellátás hiánya jóval nagyobb életveszélyt jelentett volna, mint maga a járvány, amiről még most is ellentmondó hírek keringenek világszerte. Csak a tömeges pánik-, félelemkeltés egységes.

Mindezt megírtam a közelmúltban többször is, mivel nem az én magánügyem volt, hanem közügy. Kaptam is érte hideget-meleget, bár a legtöbben egyetértettek velem – főleg néhány hozzám hasonló idős ismerősöm, barátom, sőt, rokonom nem értette, mi háborított fel ennyire. „Megöregedtünk, ezt el kell fogadnunk” – mondták.

Persze, belátom, elfogadom – mást úgysem tehetek. Mindig is állítottam: az öregség, akár a szegénység nem szégyen, csak kellemetlen. De az már nehezen fér a fejembe, hogy értelmes, általában normálisan, logikusan gondolkodóknak tartott emberek, sokat mesélt idős társaim közül egyesek elhitték, elhiszik azt a demagógiát, hogy ezek a megalázó intézkedések, a „Maradj otthon, ha elmúltál 65 éves” stb. szlogenek, illetve szigorú rendelkezések valóban a védelmünket szolgálják. Talán még hálásak is a törődésért, féltésért, oltalomért. (Persze leginkább akkor, ha családban élnek, és fiatalabb hozzátartozóik mindennel ellátják őket, bármit elintéznek helyettük. Arra nem gondolnak, hogy az egyedül élő idős embernek, ha 11 óra után jutott volna eszébe, hogy elfogyott a legfontosabb gyógyszere, az életveszélyes is lehetett volna számára.)

Ebben az országban mintegy ötmillió nyugdíjas él, s ennek az óriási tömegnek – nem tudom, nem ismerem az adatokat –, de talán 70–80 százaléka lehet 65 éven felüli. Ez mintegy 3,5-4 millió „eltartott”, az államkasszát súlyosan megterhelő ember. Őket akarják védeni?

Jó, fogadjuk el, hogy így van, hiszen talán emberség is létezik a világon. Védik a fiatalabbakat is különféle rendeletekkel, megszorításokkal, és ez is helyes, hiszen tagadhatatlan, hogy világjárvány van. Csak az a kérdés: hogyan? Egyelőre biztosan hatásos gyógyszer nincs, védőoltás sincs /a vírus útját, „természetét” sem ismerik pontosan (pontatlanul sem igenn).

„32 ország 239 tudásának egyik megállapítása: ...a koronavírus cseppfertőzéssel terjed, ezért érdemes mindenkinek kellő távolságot tartania a másiktól, emellett pedig szájmaszkot hordania. Több száz tudás azonban úgy véli, az eddig ismertekkel ellentétben a koronavírus a levegőben sokkal hatékonyabban képes terjedni.” (Nusati Jelen, 2020. júl. 8.) E tudósok között virológusok, fizikusok, orvosok, járványügyi szakemberek vannak. Ha ők is csak ennyire tájékozottak, akkor mit tehet a közönséges, köznapi ember?

Maszkot – magyarul álarcot – hord (mert kötelező is)…

Távolságot tart a megállókban, az üzletek pénztárainál, aztán fel- és leszálláskor egymást lökdösi, bevásárlás közben egymásba ütközik a szűk helyeken, és válogatva, összefogdossa az árucikkeket.

Ez van, de emiatt éljünk állandó pánikban, félelemben, hiszen terjed a vírus, l000 ember közül 1-2-3 – egyes helyeken több is – megbetegedhet tőle, sőt, terjesztheti. És akkor lezárják az egész helységet: „Hét beteg miatt helyeztek karanténba egy kétezer lakosú települést” (Nyugati Jelen, 2020. júl 28.).

Igen, de az ezer ember közül én is ott lehetek az egy, kettő vagy három között – mondják egyesek (főleg a legöregebb korosztály tagjai). Félnek. Igazuk van. De akkor autóba se üljenek, mert naponta legalább ennyi baleset is történik, ráadásul az is „fertőzőnek” mondható, mert hiába vezet valaki józanul, fegyelmezetten, szabályosan, ha mások nem tartják be a szabályokat. Sőt, a gyalogjárón is elüthetnek valakit, de otthonában is érhet bárkit baj, baleset. És egyáltalán...

Élni mindig veszélyes. Fiatalon is, öregen hatványozottan. Az új járvány fokozza a veszélyt. Azt azonban senki sem mérte föl – nem lehet adatokkal igazolni –, mekkora egészségkárosodást okoz az állandó félelemérzet, stressz, hisztéria, mely a lakosság jelentős százalékának tönkreteszi mindennapjait, azokét, akik már nem csak embertársaiktól, de maholnap saját árnyékuktól is reszketnek.

Nem volt szándékomban már többet ezzel a témával foglalkozni. Nagyon elegem van belőle. Tulajdonképpen nem is érdekelne, de a rengeteg ezzel kapcsolatos hírre, visszásságra, ellentmondásra, visszaélésre lehetetlen nem odafigyelni. Éppen ezért úgy érzem: Nem lehet hallgatni.