Nem meglepő azonosságok

Olvasom az Erdélyi Körök Átalvető c. lapjában a szerkesztő, Molnos Ferenc emlékezését Kányádi Sándorra. Miként bízták meg őt kisiskolásként, kilencéves korában idehaza, Erdélyben, hogy verssel köszöntse az iskolájába látogató költőt. Akkor találkozott vele először, és versével is. (Annak idején a fiam, elemistaként a Bandukol az őszi nap c. kedves, hangulatos Kányádi-verset  mondogatta odahaza is.) 

Az emlékező avval folytatja, hogy a diktatúra éveiben feléjük hogyan terjesztették Kányádi azon költeményeit, amelyek akkor idehaza nem jelenhettek meg. Ő a Pergamentekercsekre című verset említi, abból kétszer is idéz. 

Micsoda azonosság! Az 1980-as években mifelénk is hasonlóan tettük. A legjobb, legmegbízhatóbb barátoktól kézzel írott füzetlapon kapott verseket lemásoltuk, majd továbbadtuk. Sohasem írógépen, mindig kézzel írtuk, mert a gépek évente leadott írásmintái ott voltak a rendőrségen, azok alapján a forrást azonnal azonosítani lehetett.

Én bizonyosan két kapott Kányádi-versre emlékszem, a Könyvjelzőre és az A bujdosni sem tudó szegénylegény énekére. Hasonló módon jutottam Ana Blandiana román költő két verséhez (Cruciada copiilor, Suntem un popor arborigen) is. Bevallom (talán) túlzott óvatosságból, gyáván ezeket eltüntettem otthonról, amikor egy jóakaróm bizalmasan megsúgta, hogy a titkosrendőrségen szóba került egy házkutatás lehetősége otthonomban. Akkor tanultam meg kívülről a szegénylegény énekét, amely így kezdődik:

kelendő a burkus

minket még egy rongyos 

forintra sem taksál 

senki emberboltos 

Minden olvasó számára világos v olt, hogy a versben a nyugatnémet állam által kivásárolt németekről, illetve a kommunista magyar állam rólunk lemondó politikájáról van szó. Ha meg akartunk győződni egy új ismerős megbízhatóságáról, bizalmunk attól függött, hogy ismertként kezelte-e a „kelendő a burkus” célzást. Ha, nem, oda lett a bizalmunk. Néhai kedves barátom, Znorovszky Attila a „sem inden / sem unde / semerre az utunk” kezdetű utolsó előtti szakasz hallatán mindig hozzáfűzte: „Elhiszitek már, hogy az itteni magyar értelmiségnek két útja van? Az első az alkoholizmus, a másik (visszabutulás) meg járhatatlan.” 

Ha utólag belegondolunk, akár a mi és mások ártatlan irodalmi csereberéje is a rendszerellenes cselekedetnek minősülhetett volna. Abban a korszakban, amikor egy pincében (lásd Aradon a Szent csont klub) megtartott diákbulit államellenes összeesküvésnek, illetve nacionalista megnyilvánulásnak akarták felfújni. Az ügy nyomozásához, a helyi titkosrendőrség éberségét bizonyítandó, még fővárosi kihallgatókat is hoztak. Akkoriban minden eltitkolt cselekedetet fel lehetett turbózni. Az említett táncoló fiúkat és leányokat kis híján kicsapták az iskolából, sokukat éppen érettségi előtt. Miért is? Mert nem a KISZ (UTC) által szervezett délutánon, estélyen, hanem odahaza, intim környezetben szórakoztak! Ez volt az állam biztonságát fenyegető bűnük. A valóságban az, hogy nem olyan helyen tették, ahol megfigyelhették, ellenőrizhették volna őket.

Ha mindezt elmondod a fiatalabb nemzedéknek, valószínűleg csóválják a feküket. A mostani középgeneráció is, mert sokkal drasztikusabb változásokra várt.  Sokan elégedetlenkednek ezért vagy azért. Ki anyagiakért, ki a civilizáció alacsony fokáért. Kétségtelen, van igazság mindabban, amiért nagyon sokan idegen hazát választanak maguknak. Ki csak ideiglenesen, de a legtöbben végleg. Az idősebb generáció viszont élvezi, hogy megszabadult a diktatúra fojtogató légkörétől. A mindenki megfigyelésétől, a cenzúrától, a lehallgatásoktól. Legalábbis az állami hatóságok részéről. És az sem kevés!