„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (5.)

Ünneprontónak lenni hálátlan dolog. Távol áll tőlem, hogy elvegyem honfitársaimtól az öröm ritka pillanatait, amikor feledve gondjainkat, lemaradásunkat, tehetetlenségünket, talán önzésünket is teret engedhetünk pár napra a szabadlelkű örömöknek. Végtére is évente csak egyszer ünnepel a város apraja- nagyja, amikor eszünkbe jut vagy sem, hogy eleink évtizedes harcának eredményeként nyílt meg a fejlődés útja egy olyan településen, amely, akármerről is nézzük, történelmi megközelítésben sokáig Lippa szintjén állt, és jelentősége azokban az időkben messze elmaradt a két szomszédvár, Temesvár vagy Nagyvárad mellett. Sőt, a török megszállás idején (másfél évszázad nem csekély idő) még Gyulát is Arad elé helyezhettük. Közigazgatásilag ugyanis némiképp oda tartoztunk.Szóval a szabad királyi város „adománylevele” nyitotta meg a fejlődés útját, s az már az elődök érdeme, hogy tudtak is élni a lehetőséggel, amivel a későbbi utódok nemigen tudtak mit kezdeni. Ha másként lett volna, akkor nem itt tartanánk, és jóval több okunk lenne ünnepelni.Gondolom, e lacikonyhás napokban, ha csupán néhány órára is, de feledjük kudarcainkat. Az elbaltázott kulturális főváros pályázatot, a turisztikai, idegenforgalmi melléfogásokat, az egyetemek körül zajló lesújtó csetepatét, a repülőtér kudarcait, a szemetes utcákat, a tragikomikus színezetű „hová állítsuk a szobrunkat?” játékot, amely tovább borzolja a kedélyeket, és már előre tartok tőle, hogy kikre fogják kenni a tehetetlenség okát. Szóval „carpe diem”, ahogy megfogalmazták az élet egyik alapigazságát az ókori bölcsek. Jó programokban valóban sokat ígér a ma, a holnap és a holnapután. Következnek az Aradi Magyar Napok, majd a letelepedésük óta eltelt 300 év alatt Arad fejlődéséhez jelentős mértékben hozzájáruló zsidóság ünnepségsorozata.Ez utóbbira, értesüléseink szerint, egykori aradiak százai látogatnak haza. Abba a városba, amelyben éltek, s amelynek felfuttatásához anyagiakban és szellemiekben jócskán hozzájárultak.Egy kicsit emlékezni is jönnek. A múltra és ifjúságukra.Az emlékezés megtartó erő.Vajon milyenek látják ők a távozásuk óta az eltelt évtizedek Aradját, szülőhelyük bölcsőjét?Mert ünnepelni jó, mert emlékezni kell! Persze úgy igazi, ha az eufória közepette nem feledkezünk meg a szürke hétköznapokról. Ezekből van ugyanis a legtöbb. És e napokon dolgozni kell. Keményen és eredményesen. Egyik írónk bölcs mondását idézve: ha nem is inunk szakadtából, de állandóan. Talán kiegészíthetnénk ezt a régi aforizmát azzal a megjegyzéssel, hogy az sem árt, ha „pontosan, szépen”, ahogy a költő megfogalmazta.Valamikor nagyon büszke voltam arra, hogy szülőföldem ez a város, hogy itt élek, dolgozom, és kisebbségiként is teljes értékű polgárnak vallhatom magam – érveltem nemrég a napi politikában igen jártas barátomnak. Ma sem érzek másként. Ilyen szellemben nőttem fel a családban, ezt az üzenetet sugallta az iskolám. Sose fordult meg a fejemben, hogy ez az egyoldalú „vonzódás” valaha hasznomra lehet, hogy anyagi boldogulásomban fogódzóként használhatom, hogy majdan majd „megfejem”, mint a jól tejelő tehenet.Persze nem vagyunk egyformák. Ráadásul a politikus nem a magasztos eszmék, hanem a hétköznapi realitások embere – figyelmeztetett vitapartnerem.Még azt is hozzáfűzte, hogy aki másként gondolkodik, azt hamar múlt időbe helyezi a társadalmi változások gyors és olykor kiismerhetetlen széljárása.Örvendjünk hát e szép augusztusi napoknak, a színes programoknak, a nyár utolsó nekibuzdulásának!