Nemzetközi „nemzeti” válogatottak

Ázsia leszerepelt a foci-vb-n, a kilenc csapatból csak kettő jutott tovább a csoportkörből, a többiek hazamentek. Afrika ellenben jól szerepelt, a tíz csapatból kilenc jutott tovább a csoportkörből, Marokkó Hollandiát is kiejtette az egyenes kiesésben. Kongó és Szenegál pedig jócskán megizzasztották az esélyesebbnek tekintett Angliát és Belgiumot, az európaiak sokkal nehezebben jutottak tovább, mint ahogyan azt gondolták volna.

Európaiak? Már ez is kérdéses. A focipályán ugyanis Európa és Afrika egyre inkább összemosódik. Sőt, hagyományos országos válogatottakról is egyre kevésbé lehet beszélni az utóbbi évtizedek tömeges migrációi nyomán.

Minden nyugat-európai csapatban több afrikai vagy arab játékos van, még a svéd, norvég, osztrák és svájci „nemzeti” válogatottban, vagyis olyan országok esetében, amelyeknek nem voltak gyarmatai, viszont jelentős afrikai és arab migráció célpontjai voltak immár évtizedek óta. Az angol, francia, belga és holland „nemzeti” válogatottakban az őshonos európai fehérek szinte kisebbségbe kerültek.

Színtiszta európai fehér csapattal már csak Csehország, Horvátország és Bosznia lépett pályára – illetve Argentína, melynek lakossága szinte teljes egészében európai kivándorlókból áll. De már ezek sem a hagyományos országos válogatottak. A boszniai csapat fele például a nyugat-európai diaszpórában született, sosem játszott hazája bajnokságában, Boszniában leginkább a nagyszülőknél tett családi látogatások alkalmával jártak, de sosem éltek rendszeresen ott. A megélhetési kivándorlás már a jugoszláv időkben is jelentős volt, a kilencvenes évek háborúja pedig jelentősen fokozta. Hasonló jelenség a horvátoknál is megfigyelhető, noha kisebb mértékű. Sőt, egyre inkább a többi kelet-európai csapatnál is, mint például a vb-re ki nem jutó Magyarország és Románia.

Az afrikai csapatok még inkább a diaszpórákra épülnek, játékosaik nagyrészt Európában születtek, az európai labdarúgás intézményrendszerében formálódtak, és sosem játszottak hazájuk bajnokságában. Olyanok is vannak közöttük, akik éppenséggel a felnőtt válogatottba való meghívásukkor jártak először az őshazában, s akik a korosztályos versenyeknél még valamelyik európai csapat színeiben léptek fel. A nemzetközi labdarúgó szövetség (FIFA) ugyanis lehetővé teszi az ilyen jellegű „nemzetiség-váltást”. Kongó 26-os keretéből például csak 6-an születtek hazájukban, a többiek Európában, de az észak-afrikai arab országok vagy Szenegál csapatában is a diaszpóra aránya nagyobb, mint a hazaiaké. Azok, akik az afrikai őshazák csapataiban játszanak ráadásul nem is a legjobbak, mondhatni, hogy csak a második vonal. A legjobbak ugyanis nem szüleik afrikai hazájának a csapatát választják, hanem valamelyik európai válogatottat, a francia „nemzeti” csapat például tele van tehetséges afrikaiakkal. Vagyis az őshaza csapatában azok játszanak, akik nem férnek be az európai új haza csapatába.

Ha minden afrikai sztár eredeti hazája csapatában játszana, alighanem több afrikai csapat bajnok-esélyes lenne. Az európaiak pedig kevésbé lennének acélosak. Őshonos játékosokkal Svájc például maximum kétszer jutott ki egymás után vb-re, s ott már az első körben elvérzett. „Miniatűr ENSZ” csapattal viszont zsinórban a hatodik világbajnokságon vesznek részt, s egy kivétellel mindig túljutottak a csoportkörön. A tehetséges koponyák esetében agyelszívást szoktak említeni. A foci-vb kapcsán inkább lábelszívásról lehetne beszélni.