Nőnap 1986-ban

Nők Napja körül, március elején az igazi tavasz még váratott magára, de a levegő magasabb rétegeiben megindult valami enyhülés a hosszú tél után.

A majdnem fűtetlen lakásokban didergő emberek már számolták a napokat, reménykedtek abban, hogy a készülő tavasz és nyár legalább a hideget száműzi lakásukból, amelyet már alig-alig lehetett otthonnak nevezni: naponta többször órák hosszat szünetelt az áramszolgáltatás, elnémultak a lemezjátszók, televíziók, a titokban tartott hősugárzókkal sem enyhíthettek a lehűlt falakkal körülvett szobák barátságtalan hidegén, sőt egy jó meleg fürdő sem segíthetett, mert a csapokból csak hideg víz folyt. A konyhában a gáznak nem volt nyomása, de úgysem vették volna sok hasznát, mert a kamrák is üresen tátongtak, a sütés-főzés lassan kiment a divatból.

Az élelmiszerboltok polcain esetleg laskafélék, olcsó kekszek, hal- és borsókonzervek, pálinkafélék sorakoztak, faggyú ízű margarinért, szójaolajáért, csicseriborsóból készült kávéért már sorba kellett állni. A diktatúra éveiben született gyermekek nem ismerték a vaj, a sajt, a csokoládé ízét, kivéve, ha szüleik „ügyeskedtek”: összeköttetéssel, megvesztegetéssel „pult alól” előcsalogatták vagy háromszoros áron beszerezték a hiánycikkeket.

Marika ügyes volt. Széleskörű ismeretségével és az átlagosnál valamivel nagyobb keresetével sok mindenre szert tett: hol tojást szerzett, hol baromfihúst, édességet, déligyümölcsöt, kávét, kakaót vagy mosdószappant, mosóport, vécépapírt, szalvétát és a jó ég tudja még, mi mindent, ami állandó hiánycikk volt. Így aztán ezek voltak a legnagyobb sikerélményei, mint ahogy baráti körének, kollégáinak is.

Csak a tej beszerzésével nem boldogult. Ez a „fogalom” még létezett valóságos formában is, de csak az jutott hozzá, aki már hajnalban odaállt az üzlet előtti sorba. Másodszor már hiába állta végig a hosszú sort, nem szolgálták ki. Így több embernek jutott tej, de volt, akinek kisgyermekei, öreg szülei, esetleg ágyhoz kötött szomszédjai is várták volna otthon a tejadagot, de maguk nem tudta sorba állni érte.

Marika nem szerette a tejet, de beteg édesanyjának ez volt a kedvenc itala. Ezért kellett felkelnie hajnalonként, de a megfelelő időt nem lehetett mindig kiszámítani. Néha kisebb volt a tejszállítmány, ilyenkor nem jutott neki, és a zörgő üres üvegekkel, könnyeivel küszködve szállt föl a villamosra. Előre látta édesanyja csalódott arcát. A nyolcvanéves beteg asszony már évek óta nem járt ki a házból, Így számára érthetetlen volt, hogy a háború után negyven évvel még tejet sem lehet kapni.

1986-ban a helyzet tovább súlyosbodott. A napi tejszállítmány is egyre kisebb lett, ráadásul éppen a nőnap körül úgy alakult, hogy Marikának magának is szüksége lett volna tejre. Hetekkel azelőtt elcsúszott a jeges kocsiúton és alaposan odaverte magát. Akkor feltápászkodott, járni is tudott, a fájdalom jóval később jelentkezett. Kénytelen volt orvoshoz fordulni, aki fájdalomcsillapító hatású gyógyszert írt fel neki, de figyelmeztette, hogy ez árthat a gyomrának, így sok tejet igyék hozzá.

Jó vicc! Inkább francia konyakot rendelt volna, még azt is könnyebben be tudnám szerezni, mint a tejet – mérgelődött, és nem merte bevenni az orvosságot.

A nőnap előtti estén azonban tovább erősödött a fájdalma. Alig tudott megmozdulni, így mégis a tablettákhoz nyúlt, akárcsak másnap reggel, amikor is nagy nehezen elindult a tejért. Elhatározta, hogy aznap mindenképpen összeszedi a bátorságát és kér még egy üveggel, hiszen beteg, és ezt az eladónak is meg kell értenie. Nőnap van, és ő is nő.

Elő is rukkolt a kérésével, kunyerált, megalázkodott, mint egy koldus, de az eladónő sajnálkozva tárta szét a karját:

– Sajnálom, tényleg nem lehet.

A szerzett tejjel és az édesanyjának nőnapra vett cserepes virággal valahogy felkapaszkodott a villamosra. Táskájában ott lapult a háromszoros áron vett két tábla csokoládé. Először a munkahelyére, majd onnan édesanyja lakásába vánszorgott. Ott újabb gyógyszert vett be, és bár az előző tabletták sem okoztak gyomorfájást, mégis odasandított a konyhaasztalra helyezett tejesüvegre. Talán ezúttal mégis megkívánta a tejet. Édesanyja felajánlotta neki az egész üveggel, de csak egy pohárral ivott, úgy, nyersen. Nagyon jól esett.

Hazaérve szinte teljesen megszűnt a fájdalma, mégis ekkor kezdtek potyogni a könnyei. Folyton a reggeli jelenetre gondolt.

„Nem adott. Megtagadta a tejet egy betegtől” – ezt a mondatot ismételgette, pedig tudta, hogy egy nagy marhaság. Sem igazán beteg nem volt, a tejet nem is szerette, a gyógyszer nem ártott neki, az eladónő sem tehetett kivételt. Ez a mondat csak arra volt jó, hogy mesterségesen felfokozza a fájdalmát, és utána évekig ismételgesse, ha éppen sírni volt kedve. Mert a sírás néha fenemód jólesik.

Most már annyi tejet vásárolhatna, hogy akár fürödhetne is benne, de már nincs kinek.

A régi emlék, az értelmetlen mondat olykor mégis vissza-visszacseng, és könnyeket csal a szemébe.