Olimpiai mazsolák

A világ lakosságának jelentős hányada két héten keresztül az olimpia lázában égett. Sajnos, tízmilliókat, százmilliókat a fegyverropogás, az éhínség, a nyomor tartott távol a szórakozástól. Korábban írtam egy jegyzetet, amelyben megemlítettem a szervezési baklövéseket, illetve a NOB hibáit is, ezekre nem térek vissza. De akad még néhány észrevételem olyan kulcsszavakkal kapcsolatban, mint sportszerűség, öröm, igazságtalanság.

Apropó, sportszerűség! A sok-sok órás tévéközvetítésből megmaradt néhány emlékezetes, a sport szépségét, nemességét kiemelő villanás. Az országúti kerékpározásból az, amikor a szökevény csoport lelassított, és bevárta a műszaki hiba miatt lemaradt társukat, nem törődve avval, hogy értékes perceket veszítettek az előnyükből. 

És igen sportszerű volt az a pillanat, amikor a szabadfogású birkózóverseny első fordulójában győztes Iszmail Uszukájev oda térdelt a szőnyegre a legyőzött, síró ellenfele mellé, és vigasztalta őt. 

A sportszerűség győzött a női kajak kettesek 500 méteres döntője után is. A futam befejezését követően a győztes újzélandi egység mögött másodiknak egy magyar, harmadikként századmásodpercre azonos idővel egy német és egy magyar hajó siklott be. Végül az ezredmásodpercek a német leányok javára döntöttek. A mólón a harmadiknak minősített németek ültek le vigasztalni a sírva fakadt vetélytársakat. Végül a kivetítőn megjelent a hivatalos sorrend is, amelyen két bronzérmet ítéltek oda. A két német és a négy magyar hölgy örömtáncát nehéz lett volna könny nélkül nézni. Ez a sport szépsége! 

Apropó, öröm! Véletlenül akadtam rá a világhálón Hámori Luca fogadtatására szülővárosában. Mint ismeretes, a magyar ökölvívó ötödik helyen végzett, egy algériai, XY kromoszómás versenyzőtől kapott ki a sportszerűséget semmibe vevő mérkőzésen. Hazaérkezésekor a mintegy 12 ezer lakosú Vas vármegyei kisváros, Kőszeg apraja-nagyja ott szorongott a főtéren. Az olimpikont szirénázó tűzoltóautó vezette fel, kocsiját hagyományőrző csoport kísérte a színpadig. És zúgott a taps! Ez az ünnepség kárpótolta őt az igazságtalan küzdelemben elvesztett olimpiai éremért. 

Apropó, igazságtalanság! A hármasugrás döntőjében Kuba versenyzője végül a nem pontszerző hetedik helyen végzett. Miközben az első három helyen kubai születésű, a Karib-tengeri országban nevelkedett sportolót díjaztak. Igaz, sorrendben spanyol, portugál és olasz színekben! Ubi bene, ibi patria. Mit nekik haza, azok szolgálatába álltak, ahol több a zsozsó! Akárcsak a román Cătălin Tecuceanu (a román tévés sportriporter dicséretes módon szurkolt neki!), aki olasz színekben futotta végig a 800 méteres férfi síkfutás döntőjét. 

Az ellen nincs, a pénz világában nem is lehet kifogásom, hogy profiként más országba szerződik egy versenyző. Ha lehetősége van, miért ne tenné!  De nagy világversenyen kötelessége lenne az őt felnevelő szülőföldje nemzeti lobogója alá felsorakoznia. Vagy aki hazát vált, az szívet is vált? Neki mindegy milyen színű lobogót húznak fel, esetleg melyik himnuszt játsszák el tiszteletére? 

És nézem a negyedik helyezettek sorát. Ők azok, akik tized- vagy századmásodperccel (Németh Nándor esetében egyetlen!), néhány centiméterrel, ponttal, talán egy, a zsűri által könnyelműen megítélt döntő tussal maradtak le a dobogóról. Bizonyára vannak, kiknek dicsőség a világ negyedik sportolójának lenni, de akadnak olyan sportolók is, akiknek ez volt karrierjük utolsó lehetősége érmet szerezni a világ sportolóinak legnagyobb seregszemléjén. Sok évi fáradságos munka után elszalasztották a lehetőséget. Tiszta szívből sajnálom őket!