„Öribe” kaptam

Nem tudom, mi lesz velem. Nem értek az anyanyelvemen.Pedig abból csak egy van nekem, sőt, abból éltem, megéltem, most is abból élek, megélek. Örökbe – vagy inkább öribe? – kaptam a szüleimtől, nagyszüleimtől, felmenőimtől, és a világ legértékesebb örökségének tartom. Csakhogy manapság már nem mindig értem.Az „öribe kapták” (vagy adták?) kifejezést a magyar televízióban hallottam, méghozzá egy közismert – és általában választékosan beszélő – műsorvezető szájából. A szövegösszefüggésből megértettem az új magyar szó jelentését. Hiszen egy képzővel – bármelyik legyen is az – új szót kapunk. És lássuk be: az „öri” jóval rövidebb, így kiejteni is könnyebb, mint a régi „örökség” szó, és amennyiben az a régi is fennmarad, még gazdagítja is szókészletünket.Kérdés azonban: meddig marad meg a nyelvben a régi, a hagyományos magyar szó? Valószínűleg néhány évtizedig még nem válik nyelvi archaizmussá, de ha két-három nemzedék kihal, könnyen eltűnhet. A folyamat elég gyorsnak tűnik, hiszen ma már ott tartunk (elsősorban az anyaországban a fiatalok beszédében, de nem csak ott), hogy gyakorlatilag minden főnevet, melléknevet, sőt igét is meg lehet rövidíteni, általában -i, -csi, de néha más képzőkkel. Ezek olykor még zavarják a megértést.Egyik nagyra becsült, kedvenc prózaíróm regényében fordult elő egy olyan magyar szó, melyet még a szövegkörnyezetbe ágyazva se értettem meg első olvasásra. Arról beszélget férj és feleség, hogy egy hivatalos útra el kell utazniuk külföldre, de inkább autóval mennének, mert repülőgéppel bonya, de az is bonya, ha csak egyikük megy el stb. Elég nehezen jöttem rá, hogy a „bonya” ezúttal bonyolultat jelent. Mentségemre szolgáljon, hogy először hallottam, illetve olvastam (és sem a szerző, sem a szereplői nem fiatalok), így váratlanul ért a szokatlan rövidítés. Mégis megijedtem. Nem értek az anyanyelvemen?Többször is előfordult velem az utóbbi években, hogy ilyen „megújított” magyar szavakat nem értettem meg első hallásra, például ilyen volt a „naci” (nadrág), „ruci” (ruha), „ari” (aranyos), „hari” (harapás), „moci” (motorbicikli), “depi” (depressziós) és még mások, de ezeket hamar megtanultam, azaz értem, de nem használom. Az „uzsi”, „vacsi”, „ovi”, „bölcsi”, „isi”, „szabi”, „uncsi” – ez unokatestvér vagy unoka, de unalmas is lehet a szövegtől függően – már annyira közismertek, hogy hellyel-közzel a sajtóban is felbukkannak. Az új zöldség- és gyümölcsnevek, mint pari, ubi, koviubi, kápi, foki, sali, öszi, cseri stb. azért is érthetők, mert például a pesti piacokon a zöldség- vagy gyümölcshalom tetején kiírva is így olvashatók – nyilván a gyengébbek kedvéért, akik nem tudják megkülönböztetni a paradicsomot az uborkától, de lehet, hogy az új szavak terjesztése érdekében. Néha a vendéglők, gyorsétkezdék étlapjain is ilyen nyelvi formában szerepelnek, amint azt Horváth Péter: Buri: egy furi nevű hami a Mekiben című írásából megtudhatjuk (Édes Anyanyelvünk 2010/1). A szerző beszámol arról a folyamatról, ahogyan kikövetkeztette, hogy a „buri” szó ott és abban a környezetben csakis burgonyát jelenthet. Már nem is a rövidítés bántja a fülét, hanem a „szabálytalanság”. Ha az alapszó a burgonya, akkor miért nem burgi? Így azért érthetőbb lett volna.A rövidítésekben nem kell sem logikát, sem nyelvtani szabályt keresni. Ezek az úgynevezett „játszi szóalkotás” eredményei. Régebben is használtak néhányat: így keletkezett a „mozi”, a „foci”, a „randi”, később a „csoki” és a „fagyi”. Többre nem emlékszem iskoláskoromból, de az régen volt. Most azonban – úgy tűnik – hozzá kell szoknunk ehhez a rövidített magyar nyelvhez, ha nekünk, idősebbeknek lesz még rá időnk. Hogy legalább értsük a szavakat, mert használatuktól – legalábbis jómagam – eltekintenék. Be kell vallanom, hogy mintegy 10-12 év óta egy-egy ilyen újszerűen megcsonkított szó mindig újabb meglepetést (azaz bocsi: meglepit) és bonyát okoz számomra a megértésben.Brauch Magda