Orosz demográfiai mélyrepülés

Rendkívüli intézkedést vezetett be három oroszországi megye: 100 000 rubeles támogatással (kb. 1100 euró) ösztönzi az iskolás lányokat, hogy gyermeket szüljenek. Igen, kiskorú gimnazista vagy szakközépiskolás lányokról van szó, nem nagykorúakról. A 18. életévüket betöltött hölgyek számára már korábban bevezették ezen ösztönzési módszert a születések fellendítésére, a három megye viszont immár kamaszokra is kiterjeszti! Kiskorú lévén a pénzügy jutalmat nem is maga a gyermeket váró nő kapja, hanem a szülei!

Ezen felül az orosz duma (parlament) olyan törvényt tervez elfogadni hamarosan, amely pénzügyileg bünteti a gyermektelenséget, vagyis fizetéslevonást ír elő minden olyan fiatal számára, akinek nincs gyereke. Ez sem újdonság, 1989 előtt Romániában is volt hasonló rendelkezés.

Mindezek a kétségbeesett lépések az orosz demográfiai mélyrepülést igyekeznek megfordítani, vagy legalábbis megfékezni. Kelet-Európa – és általában Európa – országaihoz hasonlóan Oroszország már évek óta demográfiai lejtőn halad, az elhalálozások száma meghaladja a születésekét, s ezt még a bevándorlás sem képes kompenzálni. Mostani 145 milliós lakossága feleannyi, mint a Szovjetunió 286 milliós népessége, amit az 1989-es, utolsó szovjet népszámláláson regisztráltak. Akkoriban Kína és India mögött a Szovjetunió a világ harmadik legnépesebb országa volt, a mai Oroszország viszont csak a kilencedik. Népessége ráadásul folyamatosan csökken: 1989-ben az Orosz Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság lakossága 147 millió volt, kétmillióval több, mint most, holott időközben bekebelezte a kétmilliós Krím-félszigetet, s további milliók vándoroltak be három évtized alatt a függetlenné vált egykori szovjet köztársaságokból! A reális demográfiai veszteség tehát lényegesen nagyobb, mint amennyit az egyszerű statisztika mutat. Már az Ukrajna lerohanása előtti évben is több mint egymillió fővel csökkent, kizárólag természetes fogyás révén.

Az Ukrajna elleni teljesen értelmetlen agresszió pedig még rátett néhány lapáttal: a néhány naposra tervezett, de már több mint három éve zajló háborúban az orosz hadiveszteségek meghaladják a 900 ezret. További kb. ugyanannyi férfi pedig külföldre menekült, hogy elkerülje a besorolást. 

Óriási érvágás az orosz demográfiának, hiszen fiatal és középkorú férfiakról van szó, a nemzet virágáról. 

Szláv testvéri segítség

Demográfiai szempontból az oroszok pozíciói már jó három évtizeddel a Szovjetunió összeomlása előtt gyengültek. Az 1959-es népszámlálás szerint az oroszok a szovjet lakosság 54,6%-t tették ki, 1989-ben viszont már csak 50,8%-t, vagyis épp, hogy megtartották abszolút többségüket. Annak ellenére, hogy abszolút számuk 31 millióval növekedett, vagyis évente kb. egymillióval. A többi nép azonban sokkal gyorsabban szaporodott – különösképpen a kaukázusi és közép-ázsiai muszlimok. A közép-ázsiai köztársaságok („sztánok”) összlakossága például 13 millióról 34 millióra növekedett 1959 és 1989 között, arányuk pedig 6,3%-ról 12%-ra. A hatalmas birodalom összeomlása óta eltelt három évtized alatt a „sztánok” lakossága tovább növekedett, szinte megduplázódott, annak ellenére, hogy az ott élő oroszok száma 12 millióról 4 millióra csökkent. Manapság az oroszok kisebbségbe kerültek az egykori Szovjetunió területén!

Ukrajna nélkül Oroszország nem lehet nagyhatalom – a megállapítás évszázados múltra tekint vissza. Manapság ez fokozottan érvényes, nemcsak gazdasági, katonai és geopolitikai téren, hanem demográfiai szempontból is. 

Egymagukban az oroszok tehát már a szovjet időkben is túl gyengék voltak demográfiailag a nagyhatalmi pozíció biztosítására. A belarusz és ukrán testvérnépek segítsége sokat számított már akkor is, együttvéve a három keleti szláv nemzet a szovjet összlakosság kb. 70%-t tette ki 1989-ben, ami szintén visszaesés az 1959-es 76%-hoz képest, de mégis többséget jelentett. Főleg, hogy erősen eloroszosodott népességekről volt szó, a belaruszok több, mint 80%-a és az ukránok kb. fele orosz anyanyelvűvé vált a szovjet időkben, akik saját nyelvűket legfeljebb törték. Az ukránság másik felét – amely szívósan ragaszkodott anyanyelvéhez – Moszkva midig is bizalmatlansággal kezelte, bezárta előttük a magas hatalmi pozíciókba vezető kapukat, mivel annak feltétele az eloroszosodás volt.

Az eloroszosodott belaruszok és főleg ukránok előtt viszont minden kapu nyitva állt, sokan közülük magas hatalmi pozíciókba kerültek Hruscsov és Brezsnyev uralma idején, vagyis az ötvenes évek derekától a nyolcvanas évek közepéig. Az eloroszosodott belarusz Andrei Gromîko például szovjet külügyminiszter volt 1957 és 1985 között, majd 1988-ig a legfelsőbb tanács elnöke, a Szovjetunió névleges államfője. A Szovjetuniót két évtizedig irányító, az oroszok által most rendszeresen támadott ukrajnai Dnyepropetrovszkból (manapság Dnipro) származó Leonyid Ilics Brezsnyev is eloroszosodott ukrán volt, aki számos közeli munkatársát rángatta magával magas pozíciókba Moszkvába, köztük későbbi utódját, Konstantyin Usztinovics Csernenkot. Olyannyira hogy a hetvenes években az a szóbeszéd járta, hogy Brezsnyev dnyepropetrovszki klánja irányítja a Szovjetuniót, az eloroszosodott ukránok pedig már-már háttérbe szorították az igazi oroszokat Moszkvában.

Oroszország demográfiai mélyrepülése nyomán Putyinnak még inkább szüksége lenne a 9 milliós Belarusz és főleg a háború előtt 42-43 milliós Ukrajna emberi tartalékaira. A mai elöregedett orosz társadalomnak egyszerűen nincsen demográfiai alapja a nagyhatalmi szerephez, mindenekelőtt a hadsereghez. A cárok és az elvtársak idején az orosz népesség korfája a mai harmadik világéhoz hasonlított, sok volt a fiatal és kevés az idős. A népszaporulat jelentős volt, bőven volt besorolható fiatal muzsik vagy kolhoz-paraszt. Sztálin elvtárs például azzal hencegett Finnország 1939-es lerohanásánál, hogy a Szovjetunió 3 milliós éves népszaporulata ugyanannyi, mint Finnország teljes lakossága. Az orosz/szovjet katonai hatalom mindig is a létszámbeli fölényen alapult, minden háborúban nagyobb volt az emberveszteség, mint az ellenfélnél (az említett Finnország elleni háborúban például tizenegyszer nagyobbak), a cári és szovjet tábornokok mindig is feláldozandó ágyútölteléknek tekintették saját katonáikat. Az emberi szenvedéssel mit sem törődtek, a demográfiai növekedés pedig állandó utánpótlást biztosított. „U nasz jeszty ljudi” (humorosan: annyian vannak, mint az oroszok) tartotta a katonai közszemlélet.

Manapság azonban nincs többé emberi tartalék, az ukrán segítség tehát létfontosságú lenne a Kreml nagyhatalmi ambícióihoz, még ha demográfiailag az ukrán társadalomban ugyanolyan mélyrepülés és elöregedés zajlik, mint Oroszországban. Csakhogy Ukrajna elleni fegyveres támadásával Putyin kettős öngólt rúgott. Az orosz hadsereg elképesztő emberveszteségei mellett az ukránokat is maga ellen fordította, méghozzá hosszú távon. Iskoláskorú kamaszlányok gyermekvállalásával ezeket aligha lehet pótolni.