Oszlopos bődület

Amire még Arad polgármestere is azt mondja szűkebb körben, hogy giccs, arról a művészeti alkotásról nekem már nincs véleményem. 

Nem, mert amúgy nincs, de hát, amikor a város első románja lesajnálja a ligeti tó közepére állítandó egyesülési oszlop művészi kivitelezését, akkor nekem, magyarnak már fölösleges még egy rakást dobni a tetejére. Mert úgy tanították, hogy földön fekvőbe fölösleges belerúgni. Az egyesülési oszlop pedig, akármilyen magasra is tervezik, máris földön hasal, és sorra rúgnak bele a román képzőművészek, jobb érzésű politikusok. Beleértve Gheorghe Falcă polgármestert is, aki ugyebár nem aradi, de ragadt bele jobb érzés, meg esztétikailag sem képzavaros, még ha néha az ő fejét is végigkarcolják a narancssárga tenger közepén álló rózsaszál tövisei.

Így aztán érthető, miért hiányzott szerdán a tanácsülésről, amelyen többek között a Hegyalja térről a ligeti tó közepére költöztetett egyesülésük emlékműve fog virítani. Még szerencse, hogy tavaly az önkormányzat megszavazta a park tizenkét millió eurós rendezési tervét, amely szerint a tó közepén egy zenélő szökőkút állott volna. Ja, és a tervért is kihajítottak a zsebünkből pár lejt, de ez már csak sas az oszlop tetején.

A múlt heti tanácsülésen egyébként az tetszett a legjobban, hogy szerintem otthon a tükör előtt minden román tanácsos köpködött a Bukarestből lekézivezérelt hatalmi háziszerző oszlopára, de két kivétellel senki nem merte keményen megvédeni Arad esztétikai érdekeit. Féltek leszólni az oszlopot, nehogy aztán a médiájukban másnap nemzetellenesnek minősítsék őket. Pedig ha csupán ahhoz ragaszkodnak, hogy aradiak választották őket be, akkor simán leszavazzák a költöztetést, az egész mű-nemzeti hacacárét, és több hónapos kibeszéléssel megfelelőbb helyszínt választanak, nem zsúfolják tovább a Hegyalja teret és a Ligetet, aradi képzőművészt bíznak meg a kivitelezéssel, és nem utolsósorban az oszlop Arad szerepét tükrözi.

Szerintem a román akkor igazán román, ha szívére, lelkére, ízlésére hallgatva dönt román ügyekben. És a magyar is akkor magyar, ha szívére, lelkére hallgatva dönt magyar ügyekben, vagy netalán mond véleményt.

Ebben az országban azonban abban a pillanatban „nemzetietlen” billogot kapsz, mihelyst a hivatalostól (ez jó, hogy mi-ki a hivatalos mérce) eltérő véleményt fogalmazol meg, és nem állsz be sokadiknak a tapskórusba.

Valaki valami baromságra ráköt egy nemzeti szalagot, s attól a pillanattól kezdve az a valami sérthetetlenné válik. Nem számít az esztétika, nem számít a józanész, nem számít a másik véleménye, amellyel akár vitatkozni is érdemes, a dolog eldöntődött. Aki megszólja hazaáruló. De hát errefele így működik az áldemokratikus világ a hétköznapi munkahelytől a városrendezési vagy országos ügyekig.

Vannak csoportok, amelyek megérés előtt letépik a citromot, ráfogják, hogy az narancs, mi pedig életünk végéig nyalhatjuk.