Politika… vagy marakodás?

Pihenek, csukott szemmel, és gondolataim ide-oda ugrálnak. Egyik furcsa hír a másik után: akár a tévét kapcsolod be, akár a számítógép mellett ülsz, az interneten kalandozva ugyanazok a hajmeresztő jelentések fogadnak – háborúról, leszámolásról, fenyegetésekről és egyéb undorító dolgokról.

Irigylem azokat – vannak elegen –, akiket egyszerűen nem érdekelnek a „külső” dolgok: szigorúan a magánügyeikkel foglalkoznak, ritkán néznek tévét, főleg sportot, a politika nem érdekli őket. Így is lehet élni, talán egészségesebb is.

Az írással is már lassan úgy vagyok, hogy kérdezem: miért, kinek, mi célból, hiszen semmi nem változik, írhatunk reggeltől estig. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül, másokat is gyötör a tehetetlenség, mert hiába a jó akarat, nem tehetünk semmit.

A világ hatalmasat változott, de sajnos ez a változás ijesztő, legalábbis nekünk, idősebbeknek. Nemcsak ijesztő, hanem nehezen elviselhető is. Egész életünkben reménykedtünk abban, hogy majd jobb lesz, és ez a remény mindig új erőt adott: újra és újra tudtunk kezdeni. Most viszont azt látjuk, hogy napról napra romlik a helyzet – és felmerül a kérdés: mi lesz az unokákkal?

Töprengéseim közben utópisztikus gondolataim támadtak: azt képzeltem, hogy az ember fiatalon előreugrik az időben, néhány évig idős emberként él, átéli az öregséget, majd visszatér, és újrakezdi az életet – immár okulva. Mennyire másképp alakulna minden! Az idősek másként látják a világot: kevesebbet veszekszenek, mert tudják, hogy a dolgokon úgysem lehet sokat változtatni. Ritkábban gyűlölködnek, mert érzik, hogy ez visszaüt. Kevesebb bennük a csodálkozás is, hiszen annyi mindent láttak már: nincs új a nap alatt. A világot sem akarják folyton megváltoztatni; tudják, hogy a világmindenség a maga útján halad, és nekünk alkalmazkodnunk kell hozzá.

Nem véletlen, hogy a régi, ősi kultúrákban az öregek tanácsa döntött a fontos ügyekben.

Nos, a helyzet mára nagyot változott: Kínában is csak a pártnak van szava, de máshol sem jobb a helyzet. Általában sorsunkról a politika dönt, ami nehezen átlátható, zavaros, sokak számára érthetetlen, a többség pedig hazugnak és visszataszítónak tartja.

A politika célját könnyen megérthetjük, ha tudjuk, hogy a szó a görög polisz szóból ered, amelynek jelentése: közélet. Akik tehát a közélet alakításában részt vesznek, politizálnak, vezetőik a politikusok. Logikus lenne, hogy egy nemzet tagjai azt reméljék: közös ügyeik jól alakulnak, és vezetőik rendet teremtenek.

Ezzel kimondtam a lényeget: ma a világpolitika nem az emberek ügyeivel foglalkozik, hanem homályos, meg nem nevezett célokat követ, ezért aligha nevezhető politikának. Ennek legegyszerűbb bizonyítéka az állandó háborúskodás. A háború nem közérdek: ellenkezőleg, mindig egy vagy több közösség érdekeinek megsemmisítésére, pusztítására irányul.

Ha a politika már nem politika – furcsán hangzik, de így van –, akkor micsoda? Semmi más, mint marakodás, vitatkozás, civakodás, gyűlölködés – és még sorolhatnánk a szinonimákat.

Többször feltettük már a kérdést: miért jutott a világ – elsősorban a nyugati világ – oda, hogy a politikát már nem veszik komolyan, a politikusokat pedig nemcsak megvetik, hanem sokan nyíltan szidalmazzák, mint minden rossz okozóit?

Az összeesküvés-elméletek nem adnak mindenre választ. Ha valóban háttérhatalmak irányítják a világot, és ezzel nem értünk egyet, akkor miért nem teszünk ellene semmit?

A görögöktől származik a politika szó, de tőlük ered a demokrácia is – mégsem alkalmazzuk. Hol van a népakarat? A nép – az istenadta nép – nem akarja ezt a vérengzést, ami körülöttünk zajlik, mégis – érthetetlen módon – szemet huny felette.

Az oroszok gyilkolják az ukránokat, az ukránok visszavágnak, és egyik fél sem akar békét. A konfliktus mögött egész Európa áll. A zsidók amerikai segítséggel bombázzák Iránt, pedig a történelemben volt idő, amikor a perzsa Kürosz király felszabadította őket a babiloni fogságból, ezért „Messiásként” tisztelték. Ma azonban a múlt és a hagyományok már nem számítanak.

A másik elpusztítása vált elsődleges céllá – és ezt tesszük ma is, megállás nélkül, még az ünnepek küszöbén is.

Mikor ébred fel végre a nép, és követeli az igazát? Mire, vagy kire várunk még?

Virágvasárnap van, hűvös és borongós itt, Bajorországban. A hírek változatlanul fegyverekről, rakétákról, emberek legyilkolásáról szólnak. A jámborok templomba mennek, mások esznek, szórakoznak, sportolnak, élvezik az ünnepet. A világ megy tovább a maga útján, mintha mi sem történne.

Eszembe jut egy régi Lao-ce-mondás: ha depressziós vagy, a múltban élsz; ha szorongsz, a jövőben; ha békében vagy, a jelenben.

Én a jelenben élek, mégis depressziós vagyok és szorongok. De hol van itt a béke?
Mai világunkban talán még Lao-ce is tévedne.