Porlik, mint a szikla?

Figyelemmel kísértem a milánói-cortinai téli olimpia eseményeit. Elcsodálkoztam azon, hogy egy alig hatmillió lakosú állam, Norvégia sportolói miként utasítják maguk mögé az őket területileg és főleg lakosságszámban is sokszorosan túlhaladó államok csapatait. Kínáét, az Egyesült Államokét, Franciaországét, Kanadáét, Németországét, a rendező Olaszországét. Néztem a közönség soraiban a nemzeti zászlókat lobogtató boldog norvég szurkolókat. A minden éremért, minden jó helyezésért a nemzeti büszkeségtől sugárzó arcokat. 

A fentiektől bevillantak emlékezetemben néhai Tokay György egyik október 6-i megemlékezésen mondott beszédének gondolatai. A fiatalabb generáció tagjainak megemlítem, hogy Tokay György ügyvéd 1990-ben elévülhetetlen érdemeket szerzett az aradi magyar tannyelvű iskola önállóságának visszaállításában. Amikor az aradi önkormányzat visszautasította a magyar nyelvű líceum újraalakulásának javaslatát, a betegségből alig felépült, csont sovány aradi politikus bátran éhségsztrájkba kezdett a városháza előtt. Annak következményeként hagyták jóvá a Csiky Gergely Gimnázium létrehozását. 

Az október 6-i megemlékezéseken, a Vesztőhelyen rendszerint Tokay György tartotta az ünnepi beszédet. Az általam itt említett szónoklatában kitért arra, hogy a magyarság igencsak pesszimistán tekint a jövőbe. Különösen, amikor a népszaporulati számokat hasonlítgatjuk más országokéval. Akkor mondta, hogy a nálunk jóval kisebb számú norvégok sohasem énekelnek a Székely himnuszban fellelhető kesergő sorokhoz hasonlókat. Hogy népük porlik, mint a szikla, vagy őket elborítja az árjaj. Pedig a népszaporulat náluk sem rózsás, messze elmarad a családonként optimális 2,11 ezreléktől. 

És milyen igaza volt megyénk egykori parlamenti képviselőjének! 

Elárulom, ennek a jegyzetnek a megírására nem csak az olimpia adta az apropót. Erre már hónapok óta készülődtem, fogalmazódtak meg bennem a mondatok. Számomra ihletett adott például az, hogy milyen remekül szerepeltek 2025-ben is a magyar sportolóink a világ- és kontinensbajnoki versenyeken. 

De mindenekelőtt az utóbbi három Nobel-díj elnyerése villanyozott fel. Karikó Katalin, Krausz Ferenc és Krasznahorkay László nevét és nemzetiségét megismerte az egész civilizált világ. A bolygónkon ritka az a kis nemzet, amely a mienkhez hasonló számú díjazott tudóssal, alkotóval rendelkezik.

És minderre feltette a koronát Kapu Tibor űrutazása, a magyar nyelvű jelentkezése az űrkabinból. Melyik kis nemzet dicsekedhet avval, hogy immár három tagja járt a világűrben? 

Mindezek már forogtak agyamban, de a megírásra a végső „löketet” a Magyar Nemzeti Táncegyüttes aradi fellépése adta meg. A Kárpátok visszhangja című, lendületes, energiával teli műsora engem (remélem másokat is) meggyőzött arról, hogy egy olyan nép, amely így tud táncolni, mulatni, szórakoztatni tömeget, abban van életerő. Az élni akar, nem elporladni. 

A magyarság az élni akarását egyszer, még a 18. században már bebizonyította. A francia enciklopédisták akkor készített statisztikai előrejelzései szerint, a török hódoltság alatti vérveszteség következtében a magyar nemzetnek ki kellett volna halnia. Azon mesterkedtek, azt szerették volna elérni az országot elfoglaló osztrák uralkodók is. De főnix madár módjára maradékból újult meg nemzetünk. 

Most korántsem vagyunk olyan kétségbeejtő helyzetben!