Putyin ukrajnai rémálma

Puytint gyakran lebecsülték, mégis felülkerekedett ellenfelein. 25 éves uralma alatt jóformán minden elképzelését keresztülvitte, minden ellenállást felszámolt, vagy háttérbe szorított. Csupán Ukrajnába tört bele a bicskája többször is. Legalábbis eddig.

Amikor 1998-ban Jelcin elnök a KGB-utód FSZB élére kinevezte, sokan morgolódtak egykori kollégái és felettesei közül. A szovjet időkben Putyin ugyanis középszintű KGB-ügynök volt, aki csak alezredesi rangig vitte. Hiába tudott németül, nem Nyugat-Németországba vagy Bécsbe küldték ki, a kémtevékenység első ligájába, hanem a másodligába, a baráti NDK-ba. Sőt, még ott sem Kelet-Berlinbe, ahol külföldi diplomaták és titkosszolgálati ügynökök tevékenykedtek, hanem Drezdába, ahol a politikai disszidenseket kellett felügyelet alatt tartani, amolyan másodhegedűsként. A munka oroszlánrészét ugyanis a kelet-német Stasi végezte el, a KGB-s ügynökök előbbiek kisegítői voltak. 

A berlini fal összeomlása után, 1990-ben hazarendelték, tartalék-állományba helyezték, ami komoly visszaesésnek számított. Civilként Putyin a szentpétervári városházán helyezkedett el tanácsosként Anatolij Alexandrovics Szobcsak polgármester jóvoltából, ami szakmailag és anyagilag egyértelmű lejtmenetet jelentett. Maga Putyin is elismerte, hogy abban az időszakban taxisofőrként szerzett némi mellékjövedelmet, oly szűkös volt anyagi helyzete, amely 1996-ban tovább rosszabbodott, amikor mentora elveszítette a polgármesteri választást, s teljes önkormányzati csapata lapátra került.

Mindezek alapján érthető, hogy 1998-ban sokan morogtak ellene, amikor az orosz titkosszolgálat élére kinevezték. Végül is több mint ezer, nála magasabb rangú KGB-s tiszt (köztük számos tábornok) főnöke lett, akik – finoman fogalmazva – lenézték a szentpétervári senkiházit.

Onnantól kezdve Putyin pályafutása felfelé ívelt, és hatalma fokozatosan növekedett. 1999 nyarán Jelcin kinevezte Oroszország kormányfőjének Evgenij Maximovics Primakov egykori KGB-tábornok helyére, akit tapasztalata és titkosszolgálati összeköttetései nyomán Oroszország erős emberének és Jelcin utódjának tartottak. 2000-ben mégis az alábecsült Putyin lett Oroszország államelnöke, idővel pedig az ország szinte korlátlan ura. Holott ellenfelei mindenütt voltak, a kilencvenes évek rablóprivatizációiban meggazdagodott oligarchák azt gondolták, hogy továbbra is kezükben marad a tényleges hatalom, mint Jelcin utolsó éveiben, és a háttérből kötélen rángathatják Putyint. Jócskán ráfáztak, akik nyíltan szembeszálltak Putyinnal elvesztették vagyonukat, és külföldre menekültek, vagy hosszú évekre rácsok mögé kerültek, a többiek pedig engedelmes pincskutyákká váltak. A moszkvai politikai nagyágyúk (Nyemcov, Gajdar, Csubájsz vagy a már említett Primakov stb.) is lebecsülték Putyint, idővel ők is holtvágányra és teljes politikai irrelevanciába kerültek. Belföldön senki és semmi nem tudott ellenállni az eleinte lenézett Putyin úthengerszerűen terjedő hatalmának, még az 1994 és 1996-os első háborúban győztes csecsenek sem. Az 1999-ben indított második háborúban Putyin legyűrte a rebellis kaukázusi muszlim népet, s azok Oroszország legádázabb ellenségeiből Putyin hűséges elitegységeivé váltak.

Miközben szinte minden más területen sikereket halmozott, s egymás után gyűrte le ellenfeleit, Ukrajnában sorozatos kudarcokat szenvedett. 2004-ben jelentős nyomást gyakorolt Leonid Kucsma leköszönő elnökre, hogy kiszemelt emberét, Viktor Medvescsuk egykori KGB-s tisztet jelölje utódjának, Kucsma viszont nem engedett a moszkvai nyomásnak, és saját kiszemeltjét, Viktor Janukovicsot indította az ukrán államelnöki választáson. Putyin nagyot nyelt, és kénytelen volt beállni Janukovics mögé, Nyugat-párti kihívóját, Viktor Juscsenkót pedig megmérgezték. 

Számításuk azonban így sem jött be, Juscsenko életét sikerült megmenteni, a választáson pedig akkora csalások történtek, hogy kitört a narancssárga forradalom, amely a Nyugat-párti Viktor Juscsenkót emelte Ukrajna élére. Ezt Putyin hatalmas személyes bukásként élte meg, azóta is vehemensen kikel a szerinte Nyugatról mesterségesen szított forradalmak ellen. Politikailag is komoly veszteségnek tekinti: Juscsenko vetette fel elsőnek Ukrajna EU- és NATO-csatlakozását.

2010-ben Janukovics megnyerte ugyan az államfői választást, de rendszerének szerteágazó korrupciója és különösképpen Ukrajnát Moszkvának kiszolgáltató külpolitikája újabb népharagot váltott ki. Az Euromajdan elseperte nemcsak Janukovicsot, hanem szinte minden jelentős oroszpárti politikai alakulatot az ukrajnai politikai porondról, a Kreml beépített embereit (többnyire egykori KGB-s ügynököket) pedig eltávolították befolyásos hatalmi pozícióikból. A dühős Putyin annak nyomán szállta meg a Krím-félszigetet, s helyi szakadároknak álcázott orosz titkosszolgálati ügynököket küldött felkelések kirobbantása céljából Ukrajna keleti és déli részein. Utóbbiak szintén a vártnál jóval gyengébben „teljesítettek”, mint ahogy Putyin remélte, a szakadárok felkelései minimális területre korlátozódtak, és állandó oroszországi titkosszolgálati erősítésre szorultak, holott helyileg bőven lett volna emberanyag – Ukrajna keleti és déli részein 8 millió orosz nemzetiségű és további kb. 15 millió eloroszosodott ukrán élt. Putyin ezek tömeges támogatására számított, Ukrajna szolidan egynyelvű orosz vidékeinek nagytöbbsége azonban az Euromajdan után is hű maradt Kijevhez. A 2022-ben indított újabb háborúban fegyverrel áll ellen az oroszoknak, s a FSZB beépített ügynökei sem voltak képesek megszerezni az irányítást az ukrán belügyi és honvédelmi rendszerben. Közben Konstantinápoly beleegyezésével 2018-ban az ukrán ortodox egyház is visszanyerte önállóságát, és 332 év után kikerült a moszkvai patriárka fennhatósága alól.

Míg más téren Putyin bicskája úgy haladt, mint kés a vajba, Ukrajnában beletört, méghozzá sorozatosan. Ukrajna amolyan lidérc-állommá vált Putyin számára, személyes presztízs-kérdéssé, rögeszméjévé, ezért is hajlandó bármilyen aljasságra ellene.