Rasszisták-e az angolok?

Az európai időszámítás szerint hétfőre virradó éjszakán Olaszország, meg a földkerekség alighanem minden olasza extázisban volt.

Anglia viszont mély letargiában.

Merje mondani valaki, ha meri, hogy nem minden viszonylagos.

Anglia elvesztette az elmúlt években újjáépített, ultramodern londoni Wembley stadionban játszott foci Eb-döntőt, a mostani szabályok szerinti legutolsó fázisban, 11-es rúgásokkal.

Minden futballrajongó tudja, hogy ez a fázis amolyan lutri. Elméletileg a 11-est kivédeni lehetetlen (matematikailag alátámasztott tanulmányok igazolják), ám ugyanilyen igaz, hogy rosszul is lehet rúgni, s ilyenkor egy kivételes képességű, vagy pillanatnyilag bombaformában, ihletett állapotban lévő, az ellenfél szándékait kitaláló kapus mégis háríthatja.

Az idei Eb-döntőben (meg az előző szakaszokban néhányszor) ez utóbbi variáns előfordult. A győztesnek szerencse, a vesztesnek tragédia.

De hát másról szól ez az írás.

Arról, hogy az angol válogatott három tizenegyes-rúgója kihagyta a büntetőt, ilyenformán a csapat elvesztette a döntőt.

Mintegy zárójelben, bár aligha érdekel valakit: magam, kicsit, az angoloknak szúrkoltam. Jórészt azért, mert adtak a világnak, például, egy halhatatlan költőt, drámaírót (Lándzsarázó Vilmost), feltalálták a gőzgépet és a vasutat, a radart meg számtalan más technikai vívmányt, tudományos ismeretterjesztő filmjeik mai napig a műfaj krémjét képezik, ésatöbbi.

De mindenekelőtt azért, mert feltalálták a mai futballt.

És ez a nemzet mindmáig nem kapott felsőfokú elismerést, címet a világ talán legnépszerűbb sportjában, az általa feltalált labdarúgásban! 1966-ban, világbajnoki döntősként közel került hozzá, akkor a végső küzdelemben 11-esekkel Németország fosztotta meg a dicsőségtől.

Most meg Olaszország.

Amely, elismerem, a legkiegyensúlyozottabb, legjobb teljesítményt nyújtotta, régi hibáit is levetkőzve az idei – vagy tavalyi? – Európa-bajnokságon.

No de nem is ez a legfőbb téma, hanem a meccs után (és még előtt) megnyilvánult, a világsajtó által bőven kommentált rasszizmus.

Történt ugyanis, hogy az angol csapat szurkolói tábora (annak egy része, mindenesetre a hangosabbik) kifütyülte az olasz himnuszt. Megítélésem szerint ez főbenjáró bűn.

S a végén a büntetőket elvétő mindhárom angol játékos történetesen, nagyon szerencsétlen egybeesés, színes bőrű (egykori szóhasználatban néger, fekete, újabban afro-amerikai) volt.

A 11-est dehogyis akaratlagosan kihagyó kétségbeesetteket – legyenek akármilyen bőrszínűek – általában csapattársaik vigasztalják. Akik tudják, mit jelent ez.

No de mi történt ezután most, 2021 júliusában?

Az, hogy rasszista, pontosabban fekete- (jó, legyen afroamerikai-) ellenes támadás indult meg a büntetőket elhibázók, meg általában a más bőrszínűek ellen. Az angolok részéről, szűrhető le a kommentárokból.

Tehát, végeredményben: az angolok rasszisták.

Hogy ilyen megközelítések voltak, az megkérdőjelezhetetlen, tény és való.

Ettől azonban a végkövetkeztetésig, miszerint az angolok rasszisták, még hosszú az út.

Hasonló megnyilvánulások, sajnos, Európában és a világ más részein is bőven akadnak. Csak közelebbi, „bőrünkre menő” példákkal Bukarestben, Budapesten is. A kitámadott lehet más bőrszínű, de akár bőrszínben hasonló, csak más nemzetiségű is.

Aljanép, tájékozatlan, neveletlen, bunkó söpredék mindenhol, minden „dicsőséges” nemzet berkeiben akad.

Sajnálatos tény, hogy a sportnak, a labdarúgásnak, nemzetüknek, csapatuknak elvakultan szurkoló ultrák között fölös számmal.