Rendhagyó télbúcsúztató

Zsuzsanna nem vitte el a havat, a jeget, szükség volt Mátyás fejszéjére is. Így volt ez szerencsés, mert „Mátyás, jeget ha nem talál, csinál”.

Reméljük, hogy a gonoszkodó Gergely könyörületes lesz, s nem váltja be a mondást:

„Gergely napja ritkán, hogy jó,

Hideg, szeles, sokszor van hó…”

Simogassa csak elégedetten a szakállát, de ne rázza!!!

Sándor, József, Benedek pedig tegyék szaporán a dolgukat!

Mert elegünk van a télből, a hótorlaszokból, a közlekedési káoszból, a mocskos latyakból és az egeket verő fűtési számlákból. Ilyenek vagyunk mi, a XXI. század emberei. Zaklatottak, türelmetlenek, igazságtalanok…

Nem kellenek a sűrűn hulló hópelyhek, amelyek földre érve puha, csikorgó rétegeket alkotnak. Nem vágyunk a szánok suhanását „hallhatóvá” tevő csengők hangjára.

Nem is kérdezzük már: „Hol a boldogság mostanában?

(Barátságos meleg szobában)”

És mondom… − környezetem megértően mosolyog −, valamikor bizony ez nem így volt.

Amikor leszállt a korai téli sötétség, összejöttünk, lámpát gyújtottunk. Lett légyen a középpontban egy kártyacsomag, egy doboznyi römikő, vagy csak egy „szolid pohár”, a fontos mégis csak a „szó”, az emberi szó volt. És az együttlét.

Volt egy barátom. Sajnáltam őt, az apját is. Az anyja, a feleség gyakran hangoztatta.

– Mehettek ahová akartok, de nekem ide ne hozzatok senkit!

Szép lakásuk volt… Az ablakon kukucskálhattam csak be.

És nagyon sajnálom az egyik más-városbéli szomszédomat. A téli hideg időben is megáll az ajtónk előtt, beszélgetni akar. Barátságosan invitálom be egy kávéra, egy melegítő italra. Szabadkozik, pontosabban határozottan tiltakozik. Holott szívesen beszélget velem.

Talán attól tart, hogy „viszonoznia kell a vendéglátást”?

Hiányoznak azok a barátaim − fáj, hogy már nincsenek −, akik gyakran és szívesen jöttek hozzám. Nem nézték az órájukat, „ottragadtak”. Örültem, amikor tartották a poharukat.

Ezt láttam otthon, így tanultam. Ez volt nekem is jó. Így lett meghitt, baráti a téli délután, az este.

És az üde tavasz, a lomha nyár, a komolykodó ősz…

Bánt − hiányérzetem is van −, ha emberek, akikkel szívesen beszélgetnék, nem élnek a meghívásommal.

Nincs idejük?