Riadó

Románia nem hisz a riadókban. A kedden kezdődött, néhány megyében már kipróbált katasztrófavédelmi (természeti vagy egyéb katasztrófák), légiriadók stb. esetében alkalmazandó, a lakosságot figyelmeztető szirénás riasztások hatékonysága a nullához közeledik.

Az ország kipróbálásnak alávetett lakossága amolyan kisded játéknak fogja fel a 16, 32 stb. másodpercig néhányszor megszólaló szirénák jelzését. Már ahol megszólalnak, mert az évtizedek óta ki nem próbáltak egy része meg sem mukkant. A most folyó országos gyakorlatnak legalább annyi haszna lesz (remélhetőleg), hogy a meghibásodott szerkezeteket megjavítják vagy újakkal helyettesítik.

Amúgy a nagyon nagy többségnek fogalma nincs, mit is kellene tennie, ha éles helyzetben – őrizzen meg tőle jó sorsunk – valóban megszólalnának a szirénák egy természeti katasztrófa (mondjuk árvíz, mert a földrengést, mai tudásunk szerint, lehetetlen előre jelezni), vagy egy várható ellenséges légitámadás előtt.

Bezzeg a régi szép időkben...

Kilencven éven túli ismerős meséli: a II. világháború éveiben az Aradhoz közeli faluban három „străjer” (amolyan román levente), fiatal fiú teljesített éjjel-nappali szolgálatot, egy-egy román, magyar és szerb, a falu lakosságának összetétele szerint, a kötelességmulasztás kockázatának csökkentésére. Ha repülő(ke)t láttak, jelentették, hogy innen-amonnan (mondjuk X falu irányából) – iránytűjük, térképük, órájuk, távcsövük nem volt – gépek közelednek. Hogy ennek valós információs értéke volt-e vagy sem, használt-e valamit, vagy sem, nem tudták, de csinálták, mert parancsuk volt rá.

Ma már azt mondaná: nagy hűhó semmiért, ha ismerné Skakespearet.

Manapság persze fölösleges a falu határában bakterolni, hisz vannak radarok, egyéb messze ható megfigyelési eszközök, amelyek tán még a rakétákat is észreveszik nagy távolságból, s az illetékesek riaszthatják a lakosságot.

Ha hajlandó riadni.

Az első tapasztalatok szerint nem hajlandó: pillanatnyilag nem hiszünk a hirtelen bekövetkező katasztrófákban, ha mégis, úgy gondoljuk, nem sokat tehetünk ellenük.

Mert ha, mondjuk, egy hegy alatti településen következik be egy fél óráig tartó katasztrofális felhőszakadás, s ennek nyomán a patakhoz köthető pusztító árvíz, kinek jutna eszébe negyed óra után bárkit is riasztani? Meg nincs az az előrejelzési hálózat, mondják a sokat látott helybeli öregek, persze nem ilyen „tudományosan”, amely meg tudná hirtelen szólaltatni a vészjelző szirénákat, amelyek nincsenek is egy eldugott faluban. Ahol pedig a nagy folyókba torkollnak a kis patakok, kis folyók, ott legalább órákkal előbb látják és jelzik a veszélyt a szakemberek, általában nem szirénával, mert pillanatnyilag azok jelzését rajtuk kívül senki sem érti. Na és a légiriadó, ez még cifrább, sokat beszélhetnénk róla, például a több száz kilométeres sebességgel közeledő rakétáról, amely, micsoda perverzitás, még menet közben is változtathat pályáján.

Szóval: riadó van, riadó lesz, most előre bejelentett, hogy nehogy nagyon megrémüljünk.

Ha nem rémülünk meg, akkor a forgatókönyv szerint nekünk annyi.

Ám ha megrémülünk, legalább rémületünk tudatában annyi.