Román–magyar–szlovák közös út?

Első olvasatra mindenki arra gondol: ez lehetetlen! Mi ez, milyen elképzelés a közös útról? Hiszen mind a magyar–szlovák, mind a román–magyar közös út nehezen elképzelhető. Mégis, van valami nagyon közös a három nép életében, amit nem lehet elfelejteni, kizárni, és ez elsősorban a közös történelmi múlt, valamint a Kárpát-medence közös földrajzi és így geopolitikai helyzete.

A Kárpát-medence, amelyről én itt beszélek, egy sokkal kisebb egység, mint amit szigorúan a földrajztudomány megnevez, hiszen annak kiterjedése a Kárpátok, az Alpok és a délen húzódó Dinári-hegység közötti nagy kiterjedésű medence. Itt én kimondottan a Dévényi-szorostól az Al-Dunáig húzódó, 1500 km hosszú Kárpát-hegységvonulat körbevette területről beszélek, amely megegyezik a történelmi Magyarország, illetve az Kr. u. 1000-től létező Magyar Királyság területével.

Tulajdonképpen hol rejtőznek a legvitásabb problémák? Elsősorban múltunkban, főleg abban a – szerintem jelentéktelen – kérdésben, hogy ki volt itt előbb, és ki volt a „betolakodó”. A románok azt állítják – a 18. században született, elsősorban egy román értelmiségi csoport, az erdélyi iskola tanításain belül –, létezik egy dák–román kontinuitás, a mai románság az erdélyi dákok és a római telepesek keveredéséből maradt itt, miután a rómaiak a Kr. u. II. század elején meghódították Dákiát. Az elméletet sokan támadták, vannak persze lelkes támogatói. Jó, de mi köze van ennek a jelenünkhöz és főleg a jövőnkhöz? Semmi. Az én szempontomból, ez nem lehet érdekes, mert mi mindnyájan itt vagyunk, és elég sok a problémánk.

A szlovákok is azt állítják, hogy a magyar honfoglaláskor megjelent magyar törzsek már itt találták a szlovákokat. Ez persze valószínű, hiszen a Morva Birodalom idején dúló harcok után széjjel-széledt szláv törzsek biztosan letelepedtek a mai Felvidék területén.

Semmi értelme ezeknek a vitáknak, a tények beszélnek. Szent István középkori királysága fél évezreden keresztül Európa elismert keresztény nagyhatalma volt, az ország népe gyarapodott, határait meg tudta védeni, mindenkit szívesen befogadott, és védte a keresztény Európát az Oszmán Birodalom támadásai ellen.

Aztán 1526-ban a magyarság a török túlerővel már nem tudott megbirkózni, segítség kívülről nem érkezett, az ország belpolitikája is zavaros volt, Mohácsnál a maroknyi hadsereg elvérzett, az ország nagy részét megszállták a török hadak.

A mohácsi vész után már nem tudtunk felemelkedni. Európa közös erővel végül legyőzte a törököt, de a magyarság a Habsburg Birodalom része lett. És 1848–49-ben fellázadtunk. Forradalom, szabadságharc, végül 1867-ben kiegyeztünk az osztrákokkal, és létrejött a kétközpontú dualista állam, az Osztrák–Magyar Monarchia.

A következő rövid 43 év volt a magyarság újkori történetének legsikeresebb életszakasza. Pest és Buda egyesülése eredményezte Budapestet, amely ma Európa egyik legszebb fekvésű, gyönyörű fővárosa. 1914-ben nagyhatalmi vetélkedés eredményezte Európa és a világ első világháborúját, és az utána következő igazságtalan békeszerződéseket. Magyarország sorsát hosszú időre meghatározta Trianon.

Mi, magyarok, hányatott európai történelmünk folyamán többször bizonyítottuk, hogy mint a főnixmadár mindig újra és újra talpra állunk. Most is egy ilyen megújulási periódusban vagyunk, de ez sikeresebb lehetne, ha ez szomszédjainkkal együtt történne.

Forrongó, zűrzavaros, igazságtalan világunkban szembe kell szállnunk a kívülről ránk erőszakolt vadkapitalista, globalista, keresztény- és nemzetellenes erőkkel. Mi magyarok, szlovákok és románok akarunk maradni, megtartani keresztény és nemzeti kultúránkat. Ha ez az erőfeszítés közös, értelemszerűen háromszoros erő lesz belőle.

Gondolom, több magyarázatra nincs szükség. A siker érdekében félre kell tenni múltunk siralmait, igazságtalanságait, hiszen gyermekeink, unokáink sorsa függ attól, mit teszünk ma mi, Délkelet-Európa népei.

A gondolatmenetet folytatom.