Sarló és koppáncs

Emberek, nem kevesebb, mint nyolc elefánt-pempörszt rakhatnánk tele ezzel a sztorival. Ha nem vagyok a közepében, és nem látom, tuti kiröhögöm a mesélőt.

De benne voltam, és láttam, ezért talán nem is elég a nyolc darab, én meg nem röhögök, mert bőghetnékem van.

Szóval. A múlt héten lerohamvizitelt Arad megyében az Európai Parlament Régiófejlesztési Bizottságának feleségekkel, tanácsosokkal és egyéb élvezeti cikkekkel megspékelt, busznyi küldöttsége. Szárazon írtam meg, mert ugyebár nem keverjük a hírt a cuccról alkotott saját véleményünkkel. Pedig marha nehezen álltam meg, hogy ne szivárványozzam meg a sorokat, de ugyebár normális körülmények között, nem keverünk. Jó, tudom, a mai titániádákat olvasgatva, ez maradiságnak számít. Ezért gondoltam, majd meghétfőzöm.

Na, kezdem. Matula EP-képviselő lehozta őket, külön okesz érte, hogy sikerült meggyőzni németet, franciát a turnéra, mert ugyebár ők nyomják a zsé javát a kasszába. Ezek a normális demokráciában, normális országokban felnőtt EP-képviselők egy laza, de lobbi és holnap szempontból nekünk fontos kiruccanásra jöttek. Olyan beruházásokat látogattak végig, amelyeknek a finanszírozása már zsebben van, ám ha látják, legközelebb könnyebben mondanak igent. Hangsúlyozom, nem most az egynapos rohamvizit alatt kellett őket meggyőzni, hogy adjanak pénzt erre meg arra a felújításra, amit megnéztek, már sínen van.

Aradon viszont az általam tapasztaltak szerint a vendéglátók szemében erről minimum pop-art kép villogott. Pontosabban, úgy viselkedtek, mintha a látogatás pozitív végkicsengésétől függne a történelmi belváros felújítása, vagy az Arad–Temesvár autópálya elkészülte.

Működtek a megrekedt és pár éve fentről újjáélésztett reflexek, így az anno Ceauşescu-vizitet meghazudtoló stílusban vezényelték le a fogadást a vendéglátók. Tessék megkapaszkodni, ez igaz: a Ráczfertályban előző nap este 23 óráig seperték az amúgy poros utcákat, takarítottak, vittek el a látószögben felejtett lapátokat, munkaeszközöket.

A közösségi rendőrséget aznap hajnali ötre vezényelték ki, hogy „biztosítsák a helyszíneket”, és este tízig kellett kint ácsorogniuk, amikor a társaság már rég az ópálosi borospincében vonta le a tanulságokat. Még szerencse, hogy az utcákban nincs fű, másképp azt zöldre festik.

Rendőrök, közösségi rendőrök álltak az utcasarkokon, forgalmat állítottak le a konvoj kedvéért, szóval, tényleg röhejes volt az egész vizit túllihegése. Képzeljék el, a kivitelező Tehnodomus melósai délután négy (!) után is dolgoztak. Az útvonal mentén hármas-négyes csoportokban ácsorogtak, várták, hogy telefonon figyelmeztessék éket, hogy jönnek, nyomás port, homokot lapátolni jobbról balra.

Rájöttem, húsz év alatt semmi sem változott. Akkor Ceauşescu volt az úr, most az EP.

Ebben az országban, ennek a népnek tényleg kell egy-két VEZÉR. Most van nekik hazai, meg külföldi. Mindegy hogy hívják, de tartson elébük egy középen félbe vágott husifalatot.

És mi a borzasztó? Hogy az Aradon járt EP-küldöttség tagjai rettenetesen joviálisak, barátságosak, hétköznapiak, egyszerűek voltak mindenkivel, akivel találkoztak, és kezet fogtak. Szó sem volt „felsőbbrendűségről”, önteltségről, pökhendiségről. Irigylésre méltó kedvességgel, szimpátiával jöttek Aradra, nem kértek ők sem „dzsirofárt”, sem vörös szőnyeget lépteik alá.

Nálunk viszont, sajnos, húsz év után sem csontosodott meg a gerinc.

Rettenetesen szégyelltem magam. Még szerencse, hogy a német, francia stb. vendégek elhitték, délután négy után Romániában is keményen dolgoznak.

Ja! És a Preparandia iskolájukhoz kivezénylett múzeumi alkalmazott mit mondott rövid, hivatalos expozéjában? Hogy a Ráczfertály története a XVII. században kezdődött, az egész negyed csak a szerbekről szól.

A végén, amikor a társaság már oszlott, naiv bunkót színlelve, mint aki nem is aradi, megkérdeztem, hogy tessék már mondani, és előtte mi volt itt? Legyintett. „Óh, semmi, csak mizéria”.