Szántó György, aki nem „Gyuri bácsi”

Korának egyik ünnepelt írója volt. Gondolatgazdag publicisztikája, tiszavirág életű magazinja utat nyitott az erdélyi avantgárd térhódításához, regényei több kiadást megértek.

Helyét az irodalomtörténetben mindmáig nem tisztázta a kritika. 

Kereken fél évszázada, hogy Szántó György eltávozott az élők sorából, és ha ezernyi szállal nem kötődne Aradhoz, akkor is illene e kis jubileumon felidézni személyiségét, munkásságát.

De akár aradinak is tekinthetjük, hiszen bár Vágújhelyen született, legyümölcsözőbb éveit a Maros-parti városban élte le.

A két világháború közötti aradi magyar szellemi élet sokszínűsége elképzelhetetlen nélküle.

Édesapja, Szántó Zsigmond jó ideig magyart tanított az egykori Állami Főreálban. Fia 1921-ben költözött Aradra, és Periszkop néven itt indította útjára 1925-ben művészi-irodalmi jellegű folyóiratát, amely, ha jobb időkben, szerencsésebb körülmények között lát napvilágot, talán olyan hatású lehetett volna, mint a Nyugat.

Szántó György később több helyi lapnak volt a vezető munkatársa.

Regényeinek javát befogadó városában, a Tököly-tér (Pţa. Catedralei) 5. szám alatti házban írta, majd húsz év multán, 1941-ben felköltözött a magyar fővárosba.

A második világháború után ismét „hazajött” és publicistaként a Jövő hasábjain próbált világosságot gyújtani a fejekben. Amikor rádöbbent, hogy merre tart a világ, felhagyott az újságírással, és ismét visszatért Budapestre, ahol Aradon írt könyveinek java nyomdafestéket látott.

Szántó György nimbuszának kialakításában meghatározó tényező volt világtalansága. Első világháborús fejsebe miatt rohamosan romlott a látása, mígnem teljesen elvesztette. Pedig műépítésznek készült, színpadtervezői, festői ambíciókat melengetett, és a Kultúrpalotában még kiállítást is rendezett munkáiból. A tárlatok idején már teljesen vak, és ha nincs olyan hűséges és áldozatkész társa, mint a rendkívül fess Brandeis Adél, akkor Szántó talán egy korán életkedvét vesztő, fogyatékkal élő emberként tengette volna életét. De neje mindent megtett férje karrierje érdekében: naponta felolvasott neki, hogy tisztában legyen a nagyvilág történéseivel, dokumentációt szerzett történelmi regényeihez. Rávette férjét, hogy tanuljon meg vakon gépírni. Szántó erre hajlandóságot is mutatott, ám később inkább gépbe mondta írásait nejének. Felesége volt a gépírója, titkára, korrektora és első kritikusa. (Később a Magyar Írószövetség társszerzőként ismerte el Adél asszonyt.)

A szakmai elismerés sem váratott sokáig magára. Báró Kemény János meghívta az Erdélyi Helikon marosvécsi írói körébe, amelyre kedves aradi kollegája és barátja, Károly Sándor hiába várt.

Szántó György világtalanul is a két világháború közötti erdélyi és aradi társadalmi élet egyik ismert alakja volt. Az írótalálkozók elmaradhatatlan, de a kávéházaknak, lebujoknak is neje kíséretében gyakori vendége volt. Imádott utazgatni. Szerette a barátokat, a jó társaságot, a nemes borokat és hölgyek finom illatát. Daliás termetéhez harsány hanghordozás járult. Ha valahol megjelent, menten magára vonta a figyelmet.

Baráti kapcsolatot ápolt Tamási Áronnal, Karácsony Benővel, Krenner Miklóssal, Kuncz Aladárral, a kolozsvári Ellenzék című lap szerkesztői-írói körével.

Tizedikes lehettem, amikor a vakációban a kezembe került legtöbbször kiadott regénye, a Stradivari. Tikkasztó nyári meleg volt, a strandon Szántó György tanár úr, diáknemzedékek kedvelt Gyuri bácsija többedmagammal „nagy körre” invitált, miközben szó esett vakációs olvasmányaimról. A névrokonsággal kapcsolatban Gyuri bácsi megjegyezte: „Az író urat közeli kollegái Gyurkának szólították. Én azért lettem mindenki Gyuri bácsija, nehogy összetévesszenek.” És bajsza alatt huncutul mosolygott.

A Fekete éveim, A Bábel tornya, A Mata Hari írója a városunkban eltöltött aktív negyedszázad okán is egyike azoknak az elődöknek, akiket sajátunknak érzünk, és akikre büszkék vagyunk.