Szégyellem magam

Amikor hónapokkal ezelőtt meghallottam Kollár Kingának az Európa Parlamentben tett megjegyzését, miszerint szégyelli, hogy magyar, azt találgattam, hogy akkor miért vállalta el a tisztséget, hogy Magyarországot képviselje. Miért nem utasította el a felkérést, hiszen nem is él szülőhazájában, már luxemburgi állampolgár. Magamban minden érvet felsorakoztattam a motivációja keresésére, de azok közül csak egyetlen fogadható el: a bőséges anyagi juttatás, amit havonta bezsebel azért, hogy szülőföldjét mocskolja, annak ártson. 

Most viszont az is kiderült, hogy nemcsak egykori hazájának, hanem nemzetének is árulója lett. Egy erdélyi látogatását követően az Európai Parlament egyik ülésén kifejtette ugyanis, hogy (idézem): „Az erdélyi magyarok számára az anyanyelvük megőrzésénél fontosabb /!/, hogy tanuljanak meg rendesen románul”. (Hogy nem szakadt rá a plafon ezért a gyalázatos kijelentésért! Mi lenne fontosabb édes anyanyelved megőrzésénél?) 

Ennek hallatán a romániai kommunista diktatúra utolsó évtizedeiben éreztem magam, amikor a nagy „kondukátor” még azt is megtiltotta, hogy erdélyi településeink nevét anyanyelven leírhassuk. Amikor az akkori Arad megyei pionírparancsnok azért csinált botrányt egy magyar tannyelvű iskolában, mert a folyosón a magyar nyelvkör faliújságján magyar nyelvű írások voltak. Követelte, hogy azokat is fordítsák le a többség nyelvére, különben azonnal leváltatja az igazgatót. (Szerencsére ez nem sikerült neki!)

Visszatérve az Európai Parlamentre. Az említett képviselőnő nem volt egyedül a határon túli magyar kisebbségekre vonatkozó nézetével. A magyarországi Tisza Párt másik képviselője (mellesleg a párt alelnöke és a pártfrakció vezetője), Tar Zoltán az EurópaI Parlament kulturális bizottságában az Ukrajnában élő kisebbségek helyzetét tárgyaló ülésen felháborító gazsággal szólt a kérdéshez. Ahelyett, hogy kiállt volna a kárpátaljai magyarok és a többi ukrajnai kisebbség megcsorbított nyelvhasználati jogaiért, kifejtette, hogy programot kell kidolgozni a nem ukrán anyanyelvű diákok ukrán nyelvű oktatásának a megoldására. Azért, hogy ők is Ukrajna teljes jogú állampolgáraivá válhassanak. Minden bizonnyal nem jut el a tudatáig, vagy nem is akarja felfogni, hogy egy ilyen program megnyitná az utat a nemzetiségek, köztük a tetemes számú orosz, a kisebb számú lengyel, román, magyar stb. teljes elnemzettelenítése felé. Mit neki azok sorsa?

De folytathatjuk. Gyurcsány Ferenc javaslatára a század elején 23 millió román bevándorlásával riasztották el a magyar szavazókat a határon túli magyar kisebbségek állampolgárságának megadásától. Most ugyanezt a propagandát tűzte hanyatló népszerűségű DK-zászlajára volt (?) felesége, utóda a pártelnöki tisztségben. Dobrev Klára az Orbán-kormány a határokon túli magyar kisebbségeket segítőprogramjának megszüntetését ígérgeti hatalomra kerülése esetén. Mert úgymond az vonja el az anyagi forrásokat a magyarországi iskoláktól, kulturális és egészségügyi intézményektől. 

A múlt évszázadban bekövetkezett rezsimváltás évében, 1990-ben az ország élére került Antall József, az évtizedeken át harsogott kommunista internacionalizmus elveinek teljes csődjét követően, először merte kijelenteni, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnökének tekinti magát.  Öröm volt az önhibájukon a határokon kívül rekedteknek, hogy szülőföldjükön maradva ismét a magyar nemzet részének tekintik őket. A jelenlegi magyar kormány programja szerint pedig minden magyar felelős minden magyarért. A világ bármely pontján éljen is. A jegyzetben említettek és a hasonló elveket valló párttársaik vajon kiért felelősök? Ők valószínűleg sohasem hallották (vagy ha igen, akkor befogták a fülüket) az Egy vérből vagyunk refrénű dalt. Sajnos! 

Miközben e sorokat fogalmazom, hallom, hogy a Nobel-díjjal frissen kitüntetett Krasznahorkai László író is valahol a fentebb említettek közé sorolható. Igaz, ő nem szégyelli, csak nem is büszke magyarságára. Arra a nyelvre, amelyen ír, beszél. Ő marad „szabd írónak” üzente vissza a miniszterelnök őt köszöntő üdvözletére. Felőlünk maradhat, de anyanyelvét, amelyen műveit írta, a nemzetet, amely tagjaként megszületett, amelyben felnőtt, azért tisztelnie kellene.   

Utalva az EP-képviselőnek az írás elején említett kijelentésére, válaszként magam itt hozom mindenki tudomására: én azért szégyellem magam, mert a hozzá hasonlókkal, nemzetüket restellőkkel együtt kell magyarnak vallanom magam.