Szép Ernő disputája egy aradi költővel

Sokszor leírtam már, hogy Arad a múltban sem tudta megbecsülni tehetségeit. Aki nem dobbantott időben és nem keresett kibontakozási lehetőséget más városban, jelentősebb  szellemi központban, vagy külföldön, annak kevés esélye maradt a kibontakozásra.

Nem volt ez másként a múlt század első évtizedében sem.

Akkoriban az egyik legtehetségesebb aradi zsurnalisztát és ígéretes poétát Faragó Rezsőnek hívták. Faragó, több helyi lap jó tollú munkatársa Napszámban című verseskötetétől remélte, hogy irodalmi berkekben is rá irányul a figyelem. Nem ezt tapasztalta.

A fiatal újságíró és költő azonban rendkívül talpraesett ember volt, amit pályatársai különösen becsültek, hiszen ez a tulajdonság nem volt igazán jellemző az irodalmi babérokat melengető tollforgatókra. Így történhetett meg, hogy 1909-ben, amikor váradi Holnaposok egy csoportja irodalmi matinét tartott Aradon, akkor Faragó eszközölte ki Ottenberger Tivadar bankárnál, hogy bizonytalan kimenetelű hitelt nyújtson az erősen pénzavarban lévő Adynak. Cserében az irodalombarát aradi bankár csupán egy autogramot kért.

Faragónak volt egy Vén bitang című versikéje, amelyet megzenésítettek és estéről estére a pesti Bonboniére kabaréban Nyáray Antal, a kor felkapott humoristája adta elő.

„Egy parkban, melynek rossz híréül

Eleget suttog a platán

Egy fehér hajú gavallér ül,

Kicsípve minden délután.

Ott ül tavasszal, ott ül nyáron,

Míg estét köszönt a harang.

És mindig van, hogy kire várjon

A vén bitang.”

Faragónak sejtelme se volt költeményének pesti sikeréről, noha a színész minden fellépésén bekonferálta, hogy ez egy Faragó Rezső nevű, tehetséges aradi költő verse. Akkoriban a hírek még nem terjedtek oly gyorsan.

Az egykori történetet jóval később, 1935-ben Szép Ernő mesélte el az Arad Közlöny főszerkesztőjéhez írott válaszlevelében. Stauber János, akkori főszerkesztőnek támadt az ötlete, hogy felkéri a neves pesti szerzőt, a lap közel ötven oldalas karácsonyi számában elevenítse fel aradi emlékeit.

 Szép Ernő elmesélte, hogy annak idején eleget tett a helyi írók, újságírók és művészek meghívásának és leutazott egy baráti beszélgetésre Aradra. A vendéget Faragó Rezső köszöntötte, majd a közös ebéden arról beszélt, hogy milyen nehéz a vidéki tehetéségeknek feltörni és ismeretté válni. Némi vígaszként a sikere csúcsán lévő költő elszavalta Faragónak ezt a kis versikéjét, amelyet a Bonboniére kabaré előadásain tanult meg, hiszen itt házaszerzőként gyakran előfordult.

Vendéglátói nagyon csodálkoztak, és roppant megtisztelve érezték magukat, hogy a neves pesti költő és regényíró érdemesnek találta egy pályakezdő vidéki poéta sorait észben tartani.

Sajnos, a frappáns replika elmaradt, mert se Faragó Rezső, se a társai, noha jól ismerték Szép Ernő műveit, nem tudták fejből egyetlen strófáját se elmondani.

Faragó Rezsőt is „lehúzta” a vidék. Később felhagyott a versírással és a közírással is és jövedelmezőbb megélhetési forrás után nézett. Ebben kiváló gyakorlati érzéke is segítette. Az Aradi Általános Takarékpénztár vezérigazgatója lett.

Szép Ernő e szokatlan pályaívet ekképpen nyugtázta: „Ritkán csinált poéta ilyen karriert a világon.”