Szerény honorárium a „jó bolondok ügyvédjének”

Amikor a könyvbemutató végén dedikáció végett felsorakoztam Tokay Gyuri asztala előtt, kértem tőle valamit.

Meghallgatott, kedves ajánlását „H. E. Tokay György” aláírással hitelesítette.

H. E. ? His Excellency! Régebben a minisztereknek (is) a „Kegyelmes úr” megszólítás dukált.

Tréfálkozó kedvem tovább élt, Irházi János kézjegyét ekképpen köszöntem meg:

– Én is ajánlkoztam Tokaynál. Azt mondta, talált mást. Jobbat!

– Valószínű, ez így is van.

A szerző válasza nem lepett meg. A szerénység, álszerénység és a szerénytelenség között valójában nem éles a határ.

Miután a könyv végére értem, magam a „valószínű” feltételezést a bizonyosságot jelentő „biztosan”-ra cserélném ki. A könyvbemutatón Irházi János szerepéről többet is lehetett volna mondani.

Igen, a könyvbemutató!

Egy ismerősöm utána meg is kérdezte, mi a véleményem? Most válaszolok. Pontosabban nem válaszolok, de elmesélek valami régen történtet. Teszem ezt azért, mert a „Jó bolondok ügyvédje” 124–125. oldalain olvashatunk arról, hogyan válaszolt, pontosabban, hogyan nem válaszolt Tokay György egy közgazdász leányka kérdésére. A végén hozzátette:

– Érti a válaszomat?

Egykori atyai barátom felesége ünnepnapokon finom gesztenyetortával kedveskedett nekem. Mások is kaptak egy-egy szeletet, én többet is vehettem. Finom volt a torta, vele járt azonban egy „de” is. Én ezen átsiklottam. Mások, az őszintébbek, akik csak egy szeletet kaptak, nem.

– Annuska! Finom a tortád, csak egy kicsit „geil”.

Akkor csak sejtettem a szó jelentését, most, hogy ezt a kis történetet ilyen fajsúlyos esemény jellemzése felhasználtam, alaposabban utánanéztem, mikor használják.

Geil:szirupos, cukros, túl édes.

A további értelmezéseket (nyálas, giccses, émelyítő, csömört okozó), kizárom.

Ez a jelző nem (egyértelműen) negatív, mert maa menő, anagyszerű, a fantasztikus, a nagyon „cool” helyett is használják.

– Értik a válaszomat?

Úgy adódott, az utóbbi időben jó néhány magyar politikus emlékiratait, vallomásait olvastam. A megfontolt rangsorolás szándéka nélkül a „Jó bolondok ügyvédje” és az„1315nap, Antall József naplója” (Marinovich Endre) könyveket emelem ki. Igaz, a szerzőkkel szemben ugyan nem, de a két politikus irányában elfogult vagyok.

Mindennel és mindenben nem értek én egyet Tokay Györggyel. Nem a „neptunos fiúkra” utalok, nem is a „Petőfi–Schiller” ügyre. Másképpen látom a „megapásztor” – én ezt a megjelölést most is vonakodva írom le – megítélését.

Nem újdonság ez Tokay György számára, mert már 1999-ben beszélgettünk erről. A Jelenben megjelent Kolozsvárról, a Jókai utca 15-ből indult el (később Az utolsó szüret kötetembe is befoglalt) írásomban „Széchenyi–Kossuth” viszonyt emlegettem.

„Barátom a miniszter” címmel (Tartós örömök, múló csalódások, 1997) már korábban írtam kettőnk érdekesen épülő baráti, majdnem családi kapcsolatáról. Őszintén és bátran akkor kezdtünk el beszélgetni, amikor összevetettük a kolozsvári Brassai Sámuel és a nagyváradi Pázmány Péter premontrei gimnáziumok – részben általunk is megörökölt – szellemiségét.

 Tudja, mennyire értékelem és tisztelem őt. Politikai pályafutásának alakulásához három rövid mondattal talán magam is hozzájárultam. Ezt Tokay Gyuri egy nevezetes napon, egy perccel éjfél előtt, telefonon meg is köszönte nekem. Az elmúlt év őszén értékes nyilatkozatával segített ki, s tette gazdagabbá, hitelesebbé Iskola a Kálvin János utcában könyvünket (Péter András, Réhon József).

Ha Tokay György a „jó bolondok ügyvédjének” tekinti magát, akkor én is lehetek örök, naiv álmodozó.

Akármilyen szinten merül is fel a „Széchenyi–Kossuth” ellentét (nyílván magyar–magyar között), már nyomnám is az egymásnak feszülők kezébe a Reményik Sándor-kötetet.

Magyar miniatür

Írok haza…

Ó ezek az új magyar bélyegek!

Illesztgetem gondolattalanul

Egymás mellé, – s egyszer megdöbbenek.

Széchenyi és Kossuth

Néznek itt is merőn farkasszemet.

…………………………………..

Ugye kibékültök e kis levélen?

Mert ez a levél…

Mert ez a levél – haza Clujba – megy.

Én nem vagyok politikus, még csak politikus alkat sem, csak egy naiv, szentimentális álmodozó. Ráadásul Dsida Jenő Psalmus Hungaricus-a is „elvakít”: „…ha bűnös is,magyar…”

Tokay György kitolta maga alól a bársonyszéket. Tudjuk, hogy miért.

A nagyköveti kinevezést honoráriumként kapta?

Tudom, lobbizni kellett érte. Nem elsősorban azért, hogy kinevezzék, inkább azért, hogy jelöljék, hogy felterjesszék.

Aradon, A jó bolondok ügyvédje méltatásakor, harcostársai tanítómesterükként, a román parlament utolsó úriemberekéntemlegették.

Legalább ennyi, s valami kis honorárium tőlem is jár neki.