Szibériai csárdás Aradon

Május 4-én a budapesti József Attila Színház mutatta be Aradon a Szibériai csárdás c. produkcióját. Kétség nem fér hozzá: átütő sikerrel.A mondvacsinált színházi kritikus legalább féltucatnyi nézőt kérdezett meg az előadás után, és mindenikük „nagyon tetszett”-tel válaszolt.Hogy is mondhattak volna mást, amikor a függöny legördülésekor (de az előadás közben is) felhangzott a vastaps?***A csárdás, mondjuk mi, jellegzetesen magyar táncforma, amelyet több, velünk szomszédos nép is átvett (sőt magáénak tekint – mint ahogy mi, magyarok is az ő jellegzetes produkcióinak némelyikét).No de Szibériában, Oroszország Uralon túli, az Európáénál nagyobb területén?Hát úgy, a darab szerint, hogy valahol messze a Távol-Keleten, már-már Japán partjai közelében volt egykoron, az I. világháborúban egy (a sok közül) orosz hadifogolytábor, ahol magyar (osztrák–magyar, s az ebbe beletartozó nemzetek katonái) hadifoglyok tengették szomorú életüket. Köztük az a zenész karmester, aki közreműködött a Csárdáskirálynő pesti bemutatóján, s közvetlen ismerőse volt a szerző Kálmán Imrének.A karmesternek azonban – tartalékos hadnagyként – hazáját kell védenie, így kerül, összeköttetései dacára a frontra, majd az első csata nyomán orosz fogságba, végül Szibériába.Hisszük, nem hisszük – az élet tele van meglepetéssel, a történet állítólag megtörtént eseményekre alapozódik – a szibériai fogolytábor parancsnoka, nagy zenekedvelő, azt mondja: elősegíti a tábor magyar foglyainak hazatérését, fogolycserével, ha előadják a Csárdáskirálynőt, amelynek szentpétervári bemutatójáról a háború viszontagságai miatt lemaradt. A foglyoknak nincsenek megfelelő színészeik, kellékeik, hangszereik (ezeket maguknak kell a szűkös kínálatból előteremteniük), csak mérhetetlen vágyuk van, hogy siker esetén kiszabadulhatnak a pokolból.És majdnem sikerül – a kudarc nem rajtuk, hanem a háborún múlik.***A történelmi hűség kedvéért: a Csárdáskirálynőt, a híres magyar nagyoperett legfényesebb csillagát Bécsben mutatták be 1915. november 17-én, nyilván németül, a magyar nyelvű bemutatóra, Budapesten, egy év múlva, 1916. november 3-án került sor.Hogy mennyi igaz, mennyi nem a Szibériai csárdás színpadi történetéből, e sorok írója nem tudja.Hogy a Szibériai csárdás sikerprodukció, ahhoz aligha fér kétség. Mert itt van, ugye, egy neves szerző, a sok, többek közt József Attila-, Balázs Béla-díjjal kitüntetett, 52. évében járó drámaíró, forgatókönyvíró, rendező, Tasnádi István. Közel negyven darabjának majd’ kilencven bemutatója volt világszerte, és egy jó színház, a budapesti József Attila, amely Hargitai Iván rendezővel emlékezetes előadást produkált. Nagyon sok humorral (főleg az előadás második felvonásában), a Csárdáskirálynőből, de más klasszikus zeneművekből is elhangzó betétdallamokkal. Egy remek Kalinkával, például; hogy miként számolna el ezzel a rettenetes, az orosz kultúra iránt is helyenként mélyen-bután ellenséges 2022-ben, ha hazájában is vaskalaposan értelmeznék? (Szerencsére nem értelmezik.) Magyarországon remélhetőleg nem kérik rajta számon, annál inkább nem, hogy a darabot 2015-ben, egy még kevésbé őrült korban mutatták be Nyíregyházán.) E sorok írója a nagy orosz kultúra (meg minden „nagyobb” és „kisebb” kultúra, semmiképpen nem a jelenlegi háborús állampolitika) híveként örömmel hallgatta, az aradi nézőkkel együtt, a fülbemászó pár orosz dallamot (is). És igen rossz érzéssel gondolt arra, mi lenne, ha ezeket hatalmi úton betiltanák. A gondolat messzire, és nagyon nemkívánatos irányba vinne.***Amúgy őszinte elismerés a budapesti (emlékezetem szerint Aradon először szereplő) József Attila Színháznak, amely prózai társulatként egy ilyen, zeneileg is helytálló előadást produkált. És nem egy-két, hanem tucatnyi (ha jól számláltam: 16) színész felvonultatásával.Na jó; a produkció szereplői nem mindnyájan a legfelsőbb, kiemelkedő elődeik szintjén megszabott színvonalon hozták csárdáskirálynői szerepeiket – de igen tisztességesen, élvezhetően. Mert mit várhatna a néző egy sebtében, csak a szabadulás reményében, „a világ végén” összehozott társulattól?A Szibériai csárdás szerintem nagyszerű produkció.(Szigorúan csak zárójelben: némi aradi, talán erőltetett, vonatkozása is van a darabnak. Tasnádi István író, rendező – lásd fentebb – annak a Tasnádi Lajos neves magyarországi építésznek a fia, aki az 1990-as években, 2000-es évek elején az Arad megyei Borosjenőben a dr. Vajda Sándor fémjelezte Horváth Béla-szavalóverseny fő szponzora volt hosszú éveken keresztül kedves feleségével, Erikával együtt.)De most nem erről, hanem a Szibériai csárdásról beszélünk, az előadásról, amely kivételes művészi élményben részesítette az aradi közönséget az Aradi Kamaraszínház jóvoltából.