Szocialista eszementségek

Végiggondolva az idősebb korosztály tagjai megélte évtizedeket, rájövünk, hogy a kommunista érában mennyi hiábavaló badarsággal töltöttük, töltették velünk a rövidebbre vagy hosszabbra szabott földi életünk napjait, heteit. Nem akarom mindet sorolni (lehetetlen is lenne!), csak példákat ragadok ki. 

Most is emlékszem a gyermekkorunk kalászgyűjtésre buzdító plakátjára. Akkor mi, naiv városi gyerekek úgy képzeltük (képzeltették velünk), hogy a szorgos leányok-fiúk kimennek a learatott búzaföldre, s ott minden harmadik-negyedik lépésre felszednek egy-egy kalászt, amit aztán a tarló végén zsákokba (!) gyűjtenek, s beviszik a cséplőgéphez. 

Nagyapám Szentpálon élő néhai unokatestvére, Lajos bácsi világosított fel, hogy a jó gazda után csak elvétve marad egy-egy kalász a mezőn. Az akkoriban még viaszéretten learatott gabonát begyűjtik a szérűre, a kévékből olykor tört le egy-egy kalász. A szérűn pedig az esetleg kipergett magokat felszedte az aprójószág. Semmi nem veszett kárba. A földekre propaganda céllal kivitt gyerekek elvétve találtak valamit, a filmesek, fotósok csak a téeszektől „szerezték” be a kalászokat, s adták azt a vörös nyakkendős gyerekek kezébe a kép elkészültéig. 

Sütő András egyik regényében megírta, hogy amikor mifelénk is megjelent a krumplibogár (népnyelven: a kolorádó), a pártaktivista elvtársak 25 lejt ígértek egy-egy példányért. Eredmény: a kártevőt keresve a falu lakossága letaposta az egész burgonya-ültetvényt!

A következő megírandó hiábavalóságot már felnőtt korban éltem meg. Az idősebb, talán még a középkorú olvasók is bizonyára emlékeznek a nyolcvanas évek pártfőtitkári utasítására, hogy egy nyári szárazság alatt a kannákkal kiszállított vízzel kellett locsolni a vetést, meg a kiszáradó legelőket is. Most is magam előtt látom azt a riportfotót, amelyen egy elemista korú gyermek egy ivóbögrével a kezében locsol valamilyen növényt. Nem részletezem, de megállapítom: csak egy elmebajos eszében születhetett meg egy olyan ötlet, hogy a tűző napsütésben locsoltasson haszonnövényt. Arról nem is szólva, hogy az ötlet fizikailag is kivihetetlen volt.

Akárcsak az, hogy magaslest telepítsenek a betakarításra váró kukoricaföldekre, hogy evvel megakadályozzák a termés megdézsmálását. Hogy mibe kerültek azok a fából, vasból készült „műtárgyak”, s elkészítésükhöz hány munkaórát fecséreltek el, azt senki sem számolta. Soha egyetlen szarka elfogásáról sem jött értesítés. Legalábbis az ország e részében. Ugyanakkor újságíró kollégámmal, néhai Czakó Margittal Kisjenő város Pél község felé eső kijáratánál tapasztaltuk, hogy a felső utasításra földekről beszállított kukoricát (nehogy ellopják!) az anyaföldre kellett üríteni a szállítójárműről, mert a tárolóban már nem volt befogadó kapacitás. Egy kiadós esőt követően a tengericsöveket mázsaszámra nyelte el a sár, a latyak. Mit tesznek majd? – kérdezte kolléganőm az átvevőközpont vezetőjétől. Majd beszántatjuk, nehogy szabotálással vádoljanak meg – mondta őszintén. 

Hasonló indoklással (nehogy ellopják) felső parancsra a kenyérgabonát is féléretten kellett learatni, és beszállítani az átvevő központokba. A Kürtösi úti siló vezetője egyszer megkért, hogy dugjam be az ujjam az aznap beérkezett hatalmas búzahalomba. Megégettem az ujjam begyét, olyan forró volt. Ha így hagyom, kigyullad, s engem elítélnek – mondotta. Ezért reggeltől estig két rakodógép (drága üzemanyagot fogyasztva) mást nem tett, mint a gabonát szállította a betonozott udvar egyik oldaláról a másikra, s utána vissza, hogy nehogy begyulladjon, és közben száradjon is. A silóban olyan nedvesen nem lehetett tárolni, különben megrohadt vagy felgyulladt volna. 

A mai generáció valószínűleg el sem hiszi ezeket, s az ehhez hasonló, sőt ennél még sokkal nagyobb eszementségeket. Olyan közszájon forgó vadász- vagy horgászmesének (akkora vaddisznót lőttem vagy ekkora halat fogtam!) tekinti. Esetleg néhány idősödő személy agya ábrándos kalandozásának. 

De sajnos, mindez igaz volt. És még tapsolnunk, éljeneznünk is kellett hozzá! Nos, az utóbbi mindmáig nagyon fájó emlék!