„Szuk” vagy üdítő, azaz az erdélyi keveréknyelvről

Nem annyira az általam tisztelt Szabó László kollégával – ha még nevezhetem így nyugdíjas létemre – kívánok vitába szállni, hiszen ő nem tesz mást, mint a nálunk bizonyára közismertebb “modern” nyelvészek egy csoportjának véleményét idézi, mely szerint “ha a közlés érthető, akkor el kell fogadnunk úgy, ahogy a többség használja. Ez a kétnyelvűség megtalálható mindenütt, ahol az állam nyelve más, mint a magyar. Ezt a befolyást kivédeni nem lehet.”Magam is tájékozott vagyok ezen a területen, ismerem ezeket a tételeket, ezt az irányzatot, mely megkülönbözteti az anyaországi magyart, és az erdélyi, szlovákiai, ukrajnai, délvidéki (esetleg amerikai) “magyar” nyelveket. Ez utóbbiakban – szerintük – elkerülhetetlen az illető állam hivatalos nyelvével való keveredés vagyis a részleges nyelvcsere. Felfogásukat – mely a nyelvtudomány ismeretén alapszik – azzal támasztják alá, hogy ezekben az anyaországon kívül beszélt magyar nyelvekben az idegen (román, szlovák, szerb stb.) elemeket, már el- és befogadott jövevényszavaknak kell tekinteni, ezen túlmenően tájszavaknak, sőt a magyar szavak szinonimáinak is felfoghatók. A történelem folyamán számos ilyen keveredés, nyelvcsere történt, melynek eredményeképpen a kisebb népcsoport, etnikum anyanyelve beolvadt a többségi nép nyelvébe. Csupán néhány “megőrzött régiség” emlékeztet az egykori nép eredeti nyelvére.Az anyaországtól elszakított országrészekben az illető állam szavainak, kifejezéseinek beáramlása, használata a magyar beszédbe valóban elkerülhetetlennek tűnik. Ennek számos ismert oka van, gondoljunk csak a családokon belüli etnikai keveredésre (vegyes házasságok következtében), a magyar anyanyelvű gyermekek idegen nyelvű iskolában való taníttatására, a munkahelyeken, a közigazgatásban, az egészségügyben, a kereskedelemben stb. a többségi nyelv állandó használatára. Az igazsághoz tartozik, hogy még hátrányba is kerül az olyan, anyanyelvének tisztaságához görcsösen ragaszkodó egyén (mint például jómagam), mivel egy hivatalba vagy akár egy boltba belépve néha kínosan keresi a megfelelő román kifejezést, mivel mindig magyarul “gondolkodik”, azaz mindig üdítőt kíván, sohasem “szuk”-ot (ha már tájszó, írjuk magyar helyesírással).Egyszóval van abban logika, sőt igazság is, ha az anyaország határain kívül élő magyarok többé-kevésbé keveréknyelvet – úgy is mondhatjuk – keverékmagyart használnak. Tegyük hozzá az ezt hirdető nyelvészek feltételét: “ha a közlés érthető.” Mert – kérdezem most már én – mi történik akkor, ha a többségi nyelv szavainak, kifejezéseinek “rugalmas” beolvasztása során végül egymástól igen-igen eltérő, különböző “magyar” nyelvek jönnek létre (melyek természetesen az eredeti anyaországi magyartól is lényegesen különböznek)?Ez a folyamat már megindult, államunk határait átlépve állandó jelleggel tapasztalhatjuk. Honnan tudhatná az anyaországi magyar – ha csak nem innen települt ki –, hogy mit jelent a “buletin”, mit a “blokk” (ami náluk a vásárláskor kapott számla)? Honnan ismerné az ottani eladó a “jaurt”, a “friska”, a “punga” vagy a “szuk” jelentését? Mert valóban elképzelhető, hogy az a gyermek vagy felnőtt, aki itt szuk-ot mond, a határ túlsó oldalán azonnal üdítőt fog kérni? Ezt senki sem gondolhatja komolyan.Egykori szépemlékű tanárunk, Ficzay Dénes idézte gyakran a következő “magyar” mondatot: “Vettem a tramvájt, de csak a szfátig akartam menni, így nem vettem biletet, pechemre jött a kontrolór és megamendált.” Ő inkább viccnek szánta példamondatát, de ez manapság már egyáltalán nem az. Előfordulhat a köznapi “magyar” beszédben, különösen ha hivatásos nyelvészek bátorítják is ezt a tendenciát. Hiszen a gyakorlatban szinte minden szót helyettesíteni lehet egy másik nyelvből való “jövevényszóval”.Hát ez így nem megy! 90 évvel ezelőtt elszakadtunk az anyaországtól, de nem vették, nem vehették el legértékesebb, legdrágább kincsünket: anyanyelvünket. Most sem akarja elvenni senki, de saját nyelvészeink szerint – akik láthatják előre az “eredményt” – önként és dalolva le kellene mondanunk őseink nyelvéről, magyar szavainkról, először névszóinkról, majd igéinkről, hogy csak néhány kötőszó maradjon meg a következő nemzedékek számára (majd, rendre, azok is tűnjenek el).A keveréknyelv a legkényelmesebb megoldás, de egyben a legigénytelenebb is. Nem tagadom: magam is leírtam már – kötetben is megjelent –, hogy a szórványban elsősorban az a lényeg, hogy az emberek használják anyanyelvüket, inkább rosszul, keverten, mint sehogy. Véleményemet fenntartom, de én az egyszerű, tanulatlan, többségi nyelvi közegben élő magyar anyanyelvűekre értettem ezt, nem az iskolázott, magyar kultúrán neveltekre, főképp nem a nyelv hivatásos művelőire, még akkor sem, ha az anyaországon kívüli magyar keveréknyelvek létrejöttét és ily módon való továbbfejlesztését tudományos alapon akarják tudatosítani. Hiszen bekövetkezhet ez a szomorú állapot az ilyen “befogadókészség” nélkül is. De mi szükség van arra, hogy még ösztönözzék is ezt a folyamatot, ahelyett, hogy a nehezebb utat, olykor a szélmalomharcot is vállalva anyanyelvünk, magyar szavaink megmaradásáért küzdenének? Úgy, ahogyan azt Komoróczy György teszi Édes anyanyelvünk című új kötetében, melynek legfőbb üzenete az, hogy a közmagyar nyelv “az egységes nyelvhasználat hordozója, ezért képes biztosítani a magyarul beszélők közti kölcsönös érintkezést az egész magyar nyelvterületen vagy bárhol a világon, ahol magyar közösségek élnek.” (kiemelés tőlem, B. M.)Az én véleményem az, hogy használjunk minél több idegen – a mi esetünkben román – szót, szinonimát, kifejezést,  ha románul beszélünk, és őrizzük meg, használjuk saját szavainkat, ha anyanyelvünkön szólalunk meg. Egykori híres nyelvtudósunk, Szabó T. Attila állandóan hangsúlyozta: “Ha van otthon kanalam, villám, késem, nem megyek a szomszédba kölcsönkérni, mire valók akkor az idegen szavak a nyelvünkben, mikor gazdag szókészlettel rendelkezünk?”Szerintem tehát: nem szuk és üdítő a helyes választás, hanem “suc” vagy üdítő. És nem attól függően, hogy melyik ország határai közt tartózkodunk, hanem attól, hogy milyen nyelven beszélünk.Dr. Brauch Magda