Tegnapról, máról, holnapról?

Májusban vagyunk, s ilyenkor oly sok minden jut az eszembe, hogy rendszerezésükhöz legalább félnap kellene. Hát akkor inkább hagyom, hogy szabadon kószáljanak a gondolatok, mint ahogy ez a tavasz is szeszélyes és kiszámíthatatlan, akár egész életünk. Itt a Viharsarok, Partium és a Bánság ölelésében éppen úgy, mintha Európa nyugodtabbnak vélt nyugati csücskeiben élnénk, ahol „kolbászból van a kerítés.” Csakhogy az a kolbász nehezebben fogyasztható, hamar megüli érzékeny gyomrunkat.

Szóval tőlünk jócskán nyugatabbra most az új népvándorlástól rázza ki a hideg az őslakost, s megdőlni látszik az évszázadok óta életelvként elfogadott „az én házam az én váram” szemlélet.

Mi meg itt, keletebbre túl vagyunk a „virsli és a sör napján”, ahogy az én nemzedékemből valaki nagyon találóan elnevezte május 1-jét, a munka ünnepét. Még pedig úgy, hogy se, se… Azaz egyikből se fogyasztottam. Hej, pedig 30-40 évvel ezelőtt szerényre szabott igényeink csimborasszójának számított volna ennek minden napos lehetősége!

A mai fiatalok nem is értik ezt az ostobának tűnő, öreges nosztalgiát. Mi az, hogy nem lehetett virslit venni? Hiszen a felvágottak között is az a „mostohagyerek”, az olcsó, a ki tudja, milyen hulladék húsanyagokból összedarált felvágott. Miért nem lehetett hozzájutni??

Hát ez jó! Jó, hogy nem tudják, nem értik, mert nekik más a mérce.

Ilyenkor az is eszembe jut, hogy a háborús évek után, május 1-jétől jelent meg rendszeresen ismét magyar újság Aradon. És, hogy ebben része volt édesapámnak és a már régen nyugdíjas, de szakértelme miatt nélkülözhetetlen nagyapámnak is. Miért tagadnám, büszkeséget érzek emléküket idézve. Kétségtelen, mindez közrejátszott pályám alakulásában is.

Szóval sok minden eszembe jut ilyenkor május első napjaiban. Például az, hogy

anapokban a világhálón egy hivatalos cégjelzéssel lelátott, gépelt igazolásra bukkantam. A ploiești-i színház igazgatósága állította ki a társulat egyik tagjának 1971-ben, és arról szól, hogy az illető színész egy olyan darabot alakít, amelyben hosszú hajat kell viselnie. Ha netán az „ellenőrző szervek” (lásd belügyiek) zaklatják, előállítják, akkor ezzel a papírral tudja majd tisztázni külsejét. Ja, és majd elfelejtettem: 1984-ben, egy költözés után, fél évig vártam, hogy beszereljék végre lakásomba a vezetékes telefont. Május 3-án megünnepelhettem a jeles eseményt.

El lehet ezt mesélni egy okos telefonját szorongató iskolásnak anélkül, hogy az embert ne dajkameséket kitaláló, unalmas felnőttnek nézze?

Vagy például azt, hogy május 1-jén, ha esett, ha fújt, akkor is kimentünk a strandra. Mert hivatalosan akkor nyitották meg, és itt Aradon a Neptun strand

 a fiatalok legfőbb nyári találkozási helye volt. Egy kis aradi helyi paradicsom, ahol kevés pénzzel is jól elvolt az ember, ahol nem kellett tartani a lehallgatástól, ahol barátságok, szerelmek születtek.

A messze földön híres strand a város nyári ikonja volt. Egyenlő az aradisággal.

Pedig el kellene mesélni, csak tudnám, hogyan.

Szeretném hallani azt a pedagógust, szülőt, nagyszülőt, aki egy mai szakállas, divatos szabványfrizurát viselő fiatalnak hitelesen meg tudja magyarázni, honnan jutottunk el idáig, alig három évtized alatt.

Mert kétségtelenül fényévnyire vagyunk az „aranykorszak” Romániájától. Csakhogy az új időknek új gondjai ma is kísértenek. És nyomasztanak. Még akkor is, ha ezek évtizedek múltán pont olyan hihetetlennek, talán nevetségesnek tűnnek majd, mint a mai hatvanas, hetvenes évükben járók fiatalságát megnyomorító problémák.

Sokan májust a legszebb hónapnak tartják. Pedig az időjárás is olyan, mint közéletünk. Hol borongós, reménytelennek tűnő, hol derűs, vidám, reményt keltő, tettekre sarkaló.

Lássuk, mit hoz a holnap!