Történelem az utcanevekben

Bár nem most, hanem néhány évtizede hallottam, de emlékezetemben megmaradt annak a kárpátaljai polgárnak a története, aki életében úgy volt öt államnak a polgára, hogy egy helyről, a szülőföldjéről ki sem mozdult. A Monarchiában született, mint magyar állampolgár. Az első világháborút követően az akkor alakított csehszlovák állam polgára lett. 1939 után a Tiso atya vezette bábállamban kapott új, ezúttal szlovák személyazonosságit. Igaz, nem hosszú időre, mert 1945-ben a sztálini Szovjetunió kiterjesztette határait Kárpátaljára is. Így lett szovjet–magyar. (Vagy fordítva?) A szovjet birodalom szétesését követően (1990), öregségére az ukrán államnak lett a polgára. Akkor valaki kitalálta azt a viccet róla, hogy bizonyosan nagy területet beutazott, ha ennyi államban megfordult! 

Ez a történet jutott eszembe a minap, amikor egy kedves barátom arra biztatott, hogy írjak már valami humorosat annak kapcsán, hogy október 6-án, a templomban a Szabadság-szobor felé vonulás útvonalának megjelölése a régi utcanevek említésével történt. Annak hallatán a fiatalabb generáció tagjai, meg a nem aradi vendégek is csak találgatva kapkodták a fejüket. A barátom biztatására én buzgón nekifogtam írogatni ugyan, de sehogy sem akar humorosra sikeredni a végtermék! 

Tehát az aradi utcanevek változásáról lenne szó.

Arról, hogy a városunk utcanevei is annyiszor cserélődtek, ahányszor közbeszólt a történelem, vagy változott a bel- és külpolitikai széljárás. Ahányszor impérium- és rendszerváltás (még azon belül is!) történt vidékünkön. Itt van mindjárt a belváros egyik legismertebb utcája, az idősebbeknek mindig annak megmaradó Templom utca. 

Első nevét onnan kapta, hogy a város területén 1725-ben, a mai Delta Galériának helyet adó épület telkén felszentelték a minorita rend első kőtemplomát. Mikor az kicsinek bizonyult, lebontották, s akkor 1752–61 között a vele szembeni sarkon épült fel a barokk stílusú istenháza a rendházzal együtt, amely másfél évszázadon keresztül szolgálta az aradi híveket. A kettő között nyíló utcát nevezték el Templom utcának. Abba költözött 1801-ben a minorita atyák vezette hatosztályos gimnázium is. (Annak helyén, az első sarkon ma is tanintézet áll.) A színházlátogatóknak azon lehetett eljutniuk a mai Ilarie Chendi (korábban Kölcsey) utcába a városban megforduló színházaknak otthont adó Milics-házhoz. Az utca fontosságát jelöli, hogy 1817-ben ez lett a város első kövezett utcája.

Az utca nevét az 1848-as forradalom alatt a város lakosságának követelésére a tanács Szabadsajtó névre változtatta. (Ez volt az egyetlen eset, amikor a névadásnál ott lakók véleményét figyelembe vették!)  Ezt egy évnél többet viselte, a magyar szabadságharc leveréséig. Azt követően, osztrák parancsra ismét Templom utca lett mintegy fél évszázadon keresztül. 

A következő névváltozás összefügg a település gyors ipari fejlődésével. A 19. század utolsó évtizedében az osztrák származású Weitzer János Aradon megalapította az Osztrák–Magyar Birodalom egyik legnagyobb vagongyárát. Az ipari létesítmény több száz, utóbb több ezer aradi munkásnak biztosított megélhetést. A gyáralapító úgy megszerette a várost, hogy itt kérte és vette át a magyar állampolgárságát igazoló iratot. Halálakor a végrendeletében egy karlsbadi (ma Karlovi Vary) nyaralóját is a városra hagyta. Nem véletlenül az ő emlékére keresztelték át a Templom utcát Weitzer Jánosra.

A következő névváltozás immár az impériumváltással köthető össze. Az 1919-ben bevezetett román közigazgatás a következő évtől megkezdte az aradi utcák átnevezését is. A Weitzer János utcát akkor elnevezték Ion C. Brătianu utcának. A román politikus (1821–1891) a reformokért küzdő román liberális párt egyik meghatározó alakja volt a 19. században. 1878 után többször is Románia miniszterelnöke lett. Az ő nevét viselte a belváros utcája a második világháború befejezése utánig. 

Az 1947-es kommunista hatalomátvételt követően jelentős változások következtek be a romániai utcanevekben is. A korábbi polgári politikusok, jelentős írók, művészek helyett a munkásmozgalom vezéralakjainak (sokszor szovjet), illetve hazai és más nemzetbeli proletáralkotóknak neve került az utcákat jelölő névtáblákra.  Aradon Brătianu neve helyett a román szociáldemokrata párt személyiségéé, I. C. Frimué (1871–1919). Igaz, csak egy rövid időre. Különben az említett barátom szerint egy román történelmet nem ismerő, nem gúnyolódásként, elhallás miatt „Icik Frimuként” említette neki az utcát. (Ebben van némi humor!) 

Mert az ideológiához „elhivatottabb”, „fundamentalistább” kommunista pártvezetőknek piszkálta a csőrét egy szocdem névadó, ezért cserélték fel az utcanevet egy, a munkához köthető, proletkultos névre. Így lett Postăvarul (Posztógyártó, -készítő). De az sem sokáig!

Amikor az 1950-es években valamilyen indoknál fogva (lehet, fütyült a templomban?) a politikai és tudományos életből évekre „száműzött”, majd a Ceaușescu-korszakban rehabilitált marxista ideológus, történész Miron Constantinescu elhunyt, 1974-ben az egykori Templom utca az ő nevét vette fel. Mondhatnánk, nem önként. Az ott élők bánatára. 

És eljött az 1989-es, milliók által várt, remélt fordulat. A történelem kereke ismét fordult egyet, ha nem is teljesen olyan irányba, melyet reméltünk. De elegendőt, hogy megint utcaneveket kelljen változtatni. A fentebb taglalt utca ezúttal egy filozófus nevét kapta. Lucian Blaga (1895–1961) újságíró, költő, diplomata semmiképpen nem tartozott a kommunista rendszer kegyeltjei közé. Ez a figyelemre méltó tény már önmagában is elég ahhoz, hogy megérdemelje a megbecsülést. 

Ha jól számolom, ez kilenc névváltoztatás. Ha egy aradi család több generációja netalán abban az utcában lakott, s lakik mindmáig, annak tagjai annyiszor kellett személyazonossági iratot cseréljenek vagy abban kiigazítást eszközöltetniük az utcanévcsere miatt. Nem kis teljesítmény. Ennek ellenére nem valószínű, hogy evvel városunk utcája neve bekerülhetne a Guinness rekordok könyvébe – tudva azt, hogy a banánköztársaságok többségében milyen rövid idő alatt változtak a rendszerek, cserélődtek a diktátorok, a katonai parancsnokok, s azokkal (minden valószínűség szerint) az utcák neve is. (Igaz, nem olyan sűrűn, mint kies hazánkban a miniszterelnökök és főleg miniszterek. Abban lassan világbajnokok leszünk!)

Magam csak azt remélem, hogy az életemből még hátramaradt években nem kell új nevét tanulnom a Templom utcának. A tizediket.