Tragédiák földje

Több mint tízezer áldozatott szedett a hétfői két nagy földrengés Törökországban és Szíriában, de szakértők szerint még jócskán növekedhet ez a szám, sőt, meg is duplázódhat.

A természeti csapás földrajzi elhelyezkedése és politikai-katonai helyzete fokozza a problémákat, és jócskán megnehezíti a mentést, főleg a szír oldalon. Pontosabban Kurdisztán szír részein. A nemzetközi sajtó Délkelet-Törökországot és Észak-Szíriát említ, a helyiek azonban Kurdisztánnak tekintik a térséget, a határ mindkét oldalán. A helyi lakosság többségét ugyanis mindkét oldalon zömében kurdok alkotják, noha a szír oldalon arab népesség, a török oldalon pedig török és arab népesség is él. Részben régóta a kurd többség mellett élő nemzeti kisebbségekről, részben a 2011 óta zajló szíriai polgárháború elől elmenekültekről, mindenekelőtt arabokról van szó. Nem is olyan rég a földrengés sújtotta térség szír oldalán komoly fegyveres harcok dúltak, jelenleg is több település fegyveres uralom alatt áll, a határ törökországi oldalán pedig több millió menekült érkezett Szíriából az utóbbi évtizedben.

A földrengések számukra is csapást jelentettek, sok menekült évekig sátortáborban élt, csupán az utóbbi időben költözhetett kőépületbe. Például azokba a csapnivaló minőségű, több emeletes tömbházakba, melyek kártyavárként omlottak össze hétfőn. Az áldozatok jelentős része ugyanis a menekültek köréből került ki, nemcsak a helyi lakosság köréből. A határ szír oldalán ugyan alábbhagytak a fegyveres harcok, s a frontvonalak megkövesedtek, a szembenállás és a káosz azonban nem hagyott alább. A területet négy, egymással farkasszemet néző hatalom uralja: a török hadsereg, az önálló állam létrehozásáért küzdő kurd milíciák, az arab iszlám-fundamentialisták, illetve a Nyugat által kiközösített Asszad szír rezsim. Elvileg mind a négy fél együtt kellene, hogy működjön az áldozatok megsegítésére, a valóságban azonban szó sincs ilyesmiről, még a nemzetközi segélyeket sem hajlandók átengedni területeiken. Sőt, még a nyugatiak sem hajlandók együttműködni az Asszad-rezsimmel, noha utóbbi beleegyezése nélkül a segélyeket nem lehet továbbjuttatni. Helyben pedig kevés segítségre képesek, több mint egy évtized véres harcok alatt és után a térséget uraló fegyveres erők mit sem törődtek katasztrófavédelmi szolgáltatások létrehozásával, vagy fenntartásával, gyógyszer, élelmiszer, ruha és egyéb sürgősségi tartalékok felhalmozásáról, egészségügyi intézmények működtetéséről és hasonlókról. A szír oldalon kevés a mentő, s még kevesebb az orvosokkal és szakszerű felszerelésekkel ellátott, működőképes kórház. A török oldalon jobb a helyzet, arra felé ezen intézmények működnek, s a külföldi segélyek és segélyezők is simán a helyszínre juthattak. A hideg idő azonban ott is fokozza a szenvedést.

A természet csapására tehát jócskán rátett az emberi gonoszság. Egy évszázaddal korábban az összehasonlíthatatlanul nagyobb tragédiát kizárólag emberi tényező okozta. 1915–18-ban ugyanis a hétfői földrengés térsége a másfél millió áldozatot szedő örmény népirtás egyik fő helyszíne volt. Az oszmán kormány tudatosan kidolgozott állampolitika révén irtotta ki az örményeket, s ehhez a török és a kurd (és kisebb részben arab) helyi civil lakosság is jócskán besegített a hatóságoknak, önszántukból gyilkolták, kínozták, erőszakolták, fosztogatták a szerencsétlen örményeket. Akkoriban arrafelé még nem létezett nemzeti öntudat, a törökök és kurdok (és itt-ott néha arabok is) muzulmánként azonosultak, az egyetemes iszlám közösség tagjaiként fordultak a keresztény örmények ellen. Manapság viszont a keresztény világ segíti meg a térség immár majdnem színtiszta muszlim lakosságát, már amennyiben az utóbbiak közötti viszályok megengedik.