Transzatlanti riadó

Nyílt tapssal fogadták az európai vezetők a müncheni biztonságpolitikai csúcson (a gazdasági jellegű Davos politikai ikertestvére) Marco Rubio amerikai külügyminiszter beszédét. Trump idén őt küldte el Európába, hogy megnyugtassa a felpaprikázott nyugat-európai balliberális elitet, miután tavaly Vance alelnök keményen ostorozta a vén kontinens ideológiailag túlfűtött ámokfutását.

Rubio azonban lényegében ugyanazt mondta diplomatikus, szép szavakba csomagolva, mint Vance egy évvel korábban, s ami a novemberben bemutatott amerikai nemzetbiztonsági stratégiában szerepel. Nevezetesen azt, hogy a világelsőségért Kínával folytatott gigantikus küzdelemben az USA-nak erős szövetségesekre, mindenekelőtt erős Európára van szüksége. Olyan szövetségesekre, akik képesek támogatni az amerikaiakat a közös nyugati civilizáció jegyében, s nem élősködő, s közben állandóan finnyáskodó potyautasokra.

Washingtonból nézve Európa potyautas. Gazdag, de mégis Amerikától várja el, hogy garantálja biztonságát, mert az európaiak bőséges szociális juttatásokra és ideológiai célokra fordítják anyagi forrásaikat önvédelem helyett. Az USA továbbra is biztosítja az atomernyőt Európa megvédésére, a hagyományos katonai fenyegetésekkel szemben viszont az európaiak szíveskedjenek maguk védekezni, a tengerentúlról csak korlátolt segítségre számíthatnak. Az USA-nak egyértelműen erős, saját lábain megállni képes Európára van szüksége, nem gyenge és sebezhető nyűgre.

Többről van szó, mint a védelmi kiadások és a katonai kapacitások növeléséről, a transzatlanti kapcsolatok teljes átrendezéséről. Európa vesztébe rohan, méghozzá rohamléptekkel. 

Rubio többször hangsúlyozta azokat a nyugati civilizációs kötelékeket, melyek összekötik Európát és az USA-t, azt is kijelentve, hogy: „Amerika mindig Európa gyermeke marad”. Washingtonban azonban komoly aggodalommal figyelik, ahogy Európa éppen ezen közös nyugati civilizáció alapjait rombolja immár évtizedek óta következetesen felelőtlen migrációs politikájával, ideológiai őrületével, a másképp gondolkodók megbélyegzésével és üldözésével, globalista szemellenzőjével, valamint zöld túlkapásaival. Ezek nem a szivárványos, multikulti, természet-megmentő földi paradicsomot hozzák el, hanem az évszázadok alatt kialakult közös értékeket, a társadalmi szövetet és a gazdasági versenyképességet rombolják, figyelmeztetett Rubio, arra szólítva fel Európát, hogy sürgősen lásson hozzá az elmúlt évtizedek súlyos hibáinak kijavításához. Mindezek elsősorban Nyugat-Európának szólnak, vagyis azoknak az országoknak, ahol a harmadik világbéli migráció tömeges mértéket öltött, olyannyira, hogy megváltoztatják annak demográfiai, vallási és civilizációs arculatát. Rubio nem említette ugyan tételesen Európa civilizációs öngyilkosságát, felszólalásában viszont elegánsan utalt az öreg kontinens nyugati részét fenyegető nagy veszélyre. Amolyan: „Ébresztő, szakadékba rohanó Európa!”

Meghallgatják-e a nyugatiak az immár sokadig amerikai figyelmeztetést? Sajnos nem úgy fest. Keir Starmer brit kormányfő országa „diverzitásával” kérkedett, Merz német kancellár a globalizmus és a zöld célok melletti kiállását hangsúlyozta, Macron pedig egyenesen Európa nagyhatalmi pozíciójáról ábrándozott. A német kancellár és a párizsi zseb-Napóleon is leszögezte, hogy nem hajlandók lemondani a „politikailag inkorrekt” vélemények cenzúrájáról és a szólásszabadság korlátozásáról. 

Rubio Münchenből Pozsonyba és Budapestre utazott. Kelet-Európa szerencsére nem süllyedt mélységes szívárványos-multikulti csipkerózsika álomba, nincs szüksége amerikai vészharang-kongatáshoz a józanész megőrzéséhez.