Az írott történelem némi ismeretében állítom: amióta létrejöttek az első birodalmak, azóta az elfoglalt, leigázott területeket mindig az erősebb, a hódító állam kinevezte személyek vezetik. Nevezték őket szatrapáknak a perzsák, helytartónak a rómaiak, alkirálynak (Indiában) az angolok. A múlt század is kínál néhány kirívó példát, mint Hitler gauleiterei: Frank (Lengyelország), Heidrich (Csehország), Quisling (Norvégia), Szálasi (Magyarország), sőt a szlovák Tisót is ide kell sorolni. E modellt vették át a szovjet kommunista vezetők, mint Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, akik beleegyezése, rábólintása nélkül a második világháborút követően a szovjet csapatok uralta európai államokban egyetlen pártfőtitkárt sem lehetett megválasztani. Így volt ez Albániában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Magyarországon, Lengyelországban, az NDK-ban (1965-ig Romániában is), valamint Ázsia több államában.
E tagadhatatlan történelmi tények jutottak eszembe, amikor az Európai Parlament legutóbbi ülésén láttam, hallottam felszólalni a legnépesebb frakció, a Néppárt vezérét. Manfred Weber ott nyíltan kijelentette: Magyarország miniszterelnöki székében is változást akar, mint Lengyel- vagy Csehországban és Ausztriában. Az utóbbiakban ugyanis hiába győztek a parlamenti választásokon a migrációs- és genderpolitika elleni pártok, a baloldal összefogott, hogy a győztes pártok ne alakíthassanak kormányt. (Akárcsak Franciaországban, ahol sikerült kormányon tartani a súlyos vereséget szenvedett, Macron elnök vezette pártot.) A német politikus meg is nevezte jelöltjét Magyar Péter személyében. Az sem zavarta, hogy az említett ellen köztörvényes bűnök elkövetéséért eljárás van folyamatban, s a magyar ügyészség kérte az EP-képviselővé választott mentelmi jogának a felfüggesztését.
Szóval ismét eljutottunk oda, ahol a nemzetiszocialista és a kommunista időkben Európa egyes államai, népei voltak. Az Európai Unió vezetősége ugyanúgy nevezné ki saját jelöltjeit, mint egykor a diktátorok a helytartókat, gauleitereket és pártfőtitkárokat. Igaz, ezúttal (még) nem katonai erővel, hanem hatalmas politikai és gazdasági nyomással.
Egyelőre a magyar végvár ellenáll a túlerő nyomásának. Ugyanúgy, mint másfél évszázadon keresztül végvári vitézeink a török támadásoknak. Akkor a magyar ellenállás nélkül a törökök Bécsig biztosan, de (talán) Párizsig meg sem álltak volna. Utólag belegondolva, Kányádi Sándor 1997-ben Zentán elhangzott találó megállapítása talán igaz lehetett volna: ha eleink a törököket testvérnépként fogadják, s megmutatják az utat Nyugat felé, akkor most mi lennénk vagy 30-40 millióan, s a franciák legfeljebb a mai lakosságuknak a fele.
De nekünk sem akkor, sem a 20. században nem kellettek helytartók, meg Rákosihoz, Kádárhoz hasonló pártfőtitkárok sem. Azt hiszem, erről sem Manfred Weber, sem a többi EU-s vezető nem hallott. (Vagy nem akarnak róla tudomást szerezni?) Jó lenne, ha (legalább) lapoznák a magyar történelmet.
Jelenleg (vértelen ideológiai és gazdasági) háború folyik Európában a nemzeti elkötelezettségű és a globalista erők között. Ezeréves történelmünk igazolja, hogy a hadiszerencse változásakor mi egyetlen háborúban sem álltunk át a mások oldalra. Most is kitartunk!
Hozzászólások