Üres demagógia

Azt hiszem, a világtörténelmet az átlagembernél kicsivel magasabb szinten ismerők számára is nyilvánvaló, hogy az emberiség újkori és jelenkori históriájában annyi demagógiát fedezhetünk fel, hogy azzal nemhogy Dunát, de annál sokkal bővebb vizű folyamot is rekeszteni lehetne. Demagógiára épültek olyan birodalmak, amelyek világuralomra törekedtek. Számba vehetnénk a múlt század államférfiainak tömkelegét, akik tíz- és százmilliókat győztek meg egy-egy téveszme, utópia követésére. Gondoljunk a Lenin, Hitler vagy Mao beszédei nyomán félrevezetettekre. Mondjuk ki: elhülyítettekre. Példaként, a nemzeti szocialista (náci) időkben hány tízmillió hitt a német faj felsőbbrendűségének mítoszában? És hány évtized kellett ahhoz, hogy a világ majd’ egyharmada, saját bőrén tapasztalva a proletárdiktatúra kegyetlenségét, megbizonyosodjon a kommunista utópia megvalósíthatatlanságáról!

Alaposabban belegondolva a mostanság nyugaton divatos liberális globalizmus eszméje is ugyanebbe a kategóriába tartozik. Kiagyalói és terjesztői semmit sem tanultak a történelmi tényekből. A kelet-európai államok idősebb generációjának még élő tagjai bizonyára emlékeznek azokra az időkre, amikor a minden szinten oktatott tudományos szocializmus tanának egyik alaptétele a nemzetköziség volt. A 19. század végén született Internacionálét kötelező volt elénekelni minden pártgyűlést követően. Mely úgy végződött, hogy „nemzetközivé lesz holnapra a világ”. Ezt tömték százmilliók fejébe évtizedeken keresztül, mégis 1990 után az egész „szocialista világrendszernek” nevezett tákolmány egy röpke történelmi szempillantás alatt összeomlott. Kártyavárként. S az egykori „testvéri” szocialista tagországok fegyverrel estek egymásnak. Lásd Azerbajdzsán és Örményország, Grúzia és Oroszország, Szerbia és Horvátország, most Oroszország és Ukrajna. A csecsenföldi vagy koszovói fegyveres incidensek ezen háborúk méretei és intenzitása mellett eltörpülnek. 

És mindezek után az Európai Unió vezetői most sem egyesült nemzetek kontinensének létrehozásáért tevékenykednek, hanem a globalizált, egyetlen központból (Brüsszel) irányított Európáról álmodoznak. Pedig a fentebb említetteken kívül is számos figyelmeztetésre is reagálniuk kellene. A két (spanyol és francia) országba szétosztott baszk területek egyesítése egy államba ugyanolyan megoldatlan gond maradt, mint Katalónia kiválásának lehetősége Spanyolországból, avagy Skóciáé az Egyesült Királyságból. Mindenütt több milliós nagyságrendű, egyazon vagy rokon nemzethez tartozó népességről lenne szó, amelyekben jelentős számú híve van az elszakadásnak. Ezeknél jóval kisebb lélekszámú népcsoportok is kiváltak már, önálló államot alapítottak a Balkánon, mint Észak-Macedónia, Koszovó vagy Bosznia. 

Nemcsak úgy tűnik, hanem bizonyos, hogy a száz évvel korábban olyan sokszor emlegetett wilsoni elvek a nemzetek önrendelkezési jogáról vagy feledésbe mentek, vagy legfeljebb csak demagóg szövegként jelennek meg egy-egy politikus, államférfi retorikájában. Mert megvalósítására már egyetlen jelentősnek tekintett, a politikában számottevő vezető államférfi vagy hölgy sem törekszik.