Üzenet

Az alábbi üzenet a hűségről szól. Nem magánjellegűek ezek a sorok, sokaknak üzennek sokfelé, és remélhetőleg e lap hasábjain el is jut oda, ahova szánom.

Resicabánya nevének hallatán, olvastán sokan érezhetik úgy, hogy érintettek: Krassó-Szörény vidéke, Temesvár, Lugos, Nagyszentmiklós, Detta, Gátalja, Szeged... közel és távol élők, mindazok, akik még nem szakadtak el az otthontól. A tősgyökeres és régesrég megtelepedett családok ismerik az egykori acélvárost, ahol az 50-es, 60-as években még ontották a füstöt, kormot a nagyüzem magas kéményei, ahol farkasordító hidegek voltak a telek, de ahol karnyújtásnyira az iparvárostól virágzott a turizmus, tavasszal zöldbe öltöztek a hegyek és völgyek, ahol kristálytisztán csörgedezett a Karas folyó, ahol minden esztendőben szirmot bontott sok-sok orgonabokor a Prolász-völgyben...

Erről álmodott sokszor jelenlegi kolozsvári otthonában Sylveszter Józsefné, született Puvák Irén tanítónő, aki nyugdíjazása után férje oldalán rakott fészket a kincses városban. De akivel hat évtizeden át tartottam a kapcsolatot, és nem kopott meg a barátságunk. Ugyanis a Magyar Vegyes Líceum internátusának lakói voltunk, ráadásul padtársak is a Temesvári Magyar Tanítóképzőben, és a diplomaosztást követően, 1953-ban egyazon iskolába szólt a kinevezésünk: a resicabányai hétosztályos magyar iskolába. Mert akkor ilyen is volt Bara Endre tanár igazgatásával, aki lelkén viselte az iskola létét, sorsát. És mellette olyan pedagógusok sorakoztak fel, akik szakmailag és emberileg az ottani magyarság ügyét szolgálták: Incze Ferenc, Fekete Sarolta, Bach Gizella, Veress Ilona, Varga Éva, Kemzer Magda, Puvák Irén, Sylveszter József, Kovács Etelka, Duma Etelka, Ferencz Zsófia, és a később érkező tanítók, tanárok, akik hivatásnak tekintették a magyar oktatást. Nem rajtuk múlott, hogy 1974-ben kénytelenek voltak feladni a harcot... Közülük Incze Ferenc meg a Sylveszter házaspár mondhatják el magukról, hogy kinevezésüktől nyugdíjazásukig töretlen volt a pályájuk, Resicbánya jelentette számukra a munkát, az otthont. Az ott élő családokkal és tanítványaikkal tartott kapcsolatuk olyan, akár a mélyre nyúló gyökér, ami táplálja a törzset, a lombot – a lelket.

Sylveszter Józsefné, Irénke tanítónő lelke azonban a napokban elszállt. Ez év július 11-én búcsúzott tőle szerető családja és tisztelői Kolozsváron a Házsongárdi temetőben. Róla mindvégig szeretettel gondoskodó tanár férje üzente Temesvárra és e sorok által Resicabányára: Irénke hűséges volt a nevelői pályához, a krassó-szörényi tájhoz, az itt élőkhöz, és esküjéhez, mely férjéhez kötötte őt 58 éven át.

A „lámpás” továbbra is világít. Fel-fellobban a lángja, valahányszor magyar vonatkozású híreket olvasunk Resicabányáról...