Válasz nélkül maradó kérdések       

Egy budapesti, akkoriban igen népszerű tévés műsorvezető hölgy majdnem fél évszázada egy műsorban elárulta, hogy visszatérő álma interjút készíteni Lenin elvtárssal, feltenne neki néhány kérdést. Hogy azt komolyan, bigott kommunista meggyőződésből gondolta-e, vagy csak karrierje „egyengetése” céljából tette, a mai napig sem tudom eldönteni. Lehet, még van, aki emlékszik arra a történetre. Különben, akit érdekel, annak a hölgy nevét is elárulom, de a médiában nem teszem közzé. 

Nekem azért jutott eszembe az eset, mert engem is foglalkoztatnak olyan kérdések, amelyeket közéleti személyiségeknek mindenképpen feltennék, ha lehetőségem adódna rá. (Semmi esetre sem Lenin elvtársnak!) Példaként hozom fel azt, ami évek óta sokunknak piszkálja a csőrét, és amit egy jegyzetemben már megpendítettem. A kérdést nemzetiségi szövetségünk elnökének címezve: miért ülnek és szavaznak az RMDSZ képviselői az Európa Parlament Néppárt frakciójában? Mit várnak (várunk?) a hungarofóbiás frakcióvezető Manfred Webertől? Miért nem lépnek ki abból a frakciótól, amelynek 58 tagja ellen folyik bűnvádi nyomozás? Nem hinném, hogy erre valaki  józan ésszel indokolhatóan elfogadható választ adhatna. Legalábbis számomra nem. 

De feltennék két kérdést a most hatalomra került magyar miniszterelnöknek is. Elsőként az önhibáján kívül az anyaország határán túl rekedt magyarként azt, hogy ő és kormánya magáénak vallja-e az előző kormány programjának egyik alaptételét? Mármint azt, hogy minden magát magyarnak valló a magyar nemzet tagja. Átfogalmazva: minden magyar felelős minden magyarért. Függetlenül annak lakóhelyétől. 

Kérdeném tőle, mert mindedig a most leköszönt kormányon és a feloszlott országgyűlésen kívül nem akadt még olyan anyaországi végrehajtó vagy törvényhozó hatalmi szerv, amely a fentit tételesen kimondta volna. Vezető politikus sem! Az utóbbi nyolc évtizedben rólunk, mint nemzettagokról minden felelős államvezető személy (és párt!) lemondott. Sorolnám: Rákosi, Kádár, Grósz Károly, Medgyessy és Gyurcsány is. Szeretném hallani erről a most hatalomra került miniszterelnök nyílt állásfoglalását. Ő eddig, mintegy fenyegetésként, csak az elszámoltatást emlegette!

És lenne hozzá egy második kérdésem is, mégpedig hithű keresztényi mivoltomból fakadóan. Hallva és látva Magyar Péter tavalyi, minősíthetetlen hangvételű, gyalázkodó kirohanását egy keresztény templomból kijövő gyülekezet tagjai és annak papja ellen, feltenném a második kérdésem: a miniszterelnök úrnak szándékában áll megkövetni az akkor megsértett keresztényeket? Vagy ezentúl ahhoz hasonló a hangnemre számíthat a kormány részéről minden keresztény hívő? Jó lenne ezt a kérdést egyértelműen tisztáznia! Kérdezném annak ellenére, hogy Lengyelországban felkereste, és lerótta tiszteletét II. János Pál pápa szobra előtt. 

Bizonyos vagyok abban, hogy ezeket a kérdéseket sohasem tehetem fel, megmaradnak szónokiaknak. Egyrészt a politikus testőrei a miniszterelnök közelébe sem engednének. Másrészt, a médiából ismerve az ő agresszív stílusát, már az első mondatot sem fejezhetném be. Örülhetnék, ha hívei nem lincselnének meg. 

S ha már a válasz nélkül maradt kérdéseknél tartok, hadd említsem meg azt is, amit az immár több mint négy éve egymással harcoló, egymást gyilkoló két szláv testvérnép vezetőinek is megfogalmaznék: tudják-e, mit is jelent egy valódi háború? Ha válaszra méltatnának, bizonyosan mellébeszélnének. Mert biztos vagyok abban, hogy egyikük sem töltött egyetlen napot, sőt órát sem a fronton, a lövészárokban, a golyózáporban, ágyútűzben. Egyikük sem hallotta a sebesültek jajkiáltását, a bajtársak halálhörgését. A frontot kellene egyszer kipróbálniuk. Akár rövid időre is.  Biztosan hamarabb leülnének a tárgyalóasztalhoz.

Csakhogy ők maradnak a bársonyszékben, én pedig a (gondolatban) megfogalmazott kérdéseimre adott válaszok nélkül.