Várról várra várakozva

Számolgatok, számolgatunk barátommal: megérjük-e az aradi vár civil jellegű reneszánszát. Nagyváradon vagyunk, Szent László városának az aradinál bő másfél évszázaddal öregebb erődjében. Egy szépen és okosan restaurált teremben előadásokat hallgatunk a műemlékekről. Majd a felújításban oroszlánrészt vállaló műépítész kalauzol a 17. századi castrum labirintusaiban. A szoldateszkának nyoma sincs, rend van, üvegpadló alatt látjuk a korábbi reneszánsz székesegyház és püspöki rezidencia romjait, a régészeti feltárásokat, az új célt szolgáló termekben a Bethlen Gábor kori freskókat, domborműveket.

Gondolataim haza szöknek, a Maros-parti várba, amely Mária Terézia korát idézi. Látom magam bakaruhában az 1960-as évek elején, s látom magam civilben az 1980-as évek elején, amikor a behívott tartalékosok továbbképzésén (concentrare) egy unott arcú őrnagy egy még unottabb és egykedvű  „civilbagázsnak” (lásd Hasek Svejkjét!) arról szónokol, hogy milyen parancsot kell adni a katonáknak, ha előttünk magasba emelkedik az atombomba (!) gomba alakú füstje.

Egyébként már tavaly ősszel is felidéztem ifjúságom emlékeit, no meg a kényszerű tartalékos tiszti „ráadást”, amikor a várudvaron rendezett operaesten „ízelítőt” kaptam abból, mit hoz, vagy inkább mit hozhat a holnap, a holnapután, és azután…

A régebbi katona emlékek óta eltelt közel négy évtized egy fél emberélet. És mi még mindég a szakminisztériummal alkudoztunk, miközben a várhoz fűződő, egyébként felemelő és lelkesítő civil terveink, reményeink sorra füstbe mennek. Magam is ott voltam jó néhány évvel ezelőtt egy szakembereket és helytörténészeket mozgósító megbeszélésen, ahol olasz (??) építészek elképzeléseit vázolták fel arról, mi minden lehetne a várban.

Remek ötletek sora: egyetemi karok, turisztikai központ, nyári színház, múzeum és hadd ne soroljam, mert az olvasónak is eszébe juthat: az ő ideje is véges, ő is halandó.

Azóta mások is előterjesztették ötleteiket. A papír sok mindent elbír.

Tudomásom van róla, hogy többek között készül egy kismonográfia. Kizárólag a várbeli, omladozó ferences rendi templomról és kolostorról. Amely első építménye volt a csillag alakú alföldi erődítménynek. Maga a templom köré emelt vár is megérdemelne egy tárgyilagos, a történelmi eseményeket ferdítések, csúsztatások nélkül feltáró monográfiát, hiszen eddig csak résztanulmányok jelentek meg róla.

Nem kétlem, hogy az utánunk következő nemzedék is előjön a „farbával”.

Az ő elképzeléseik lehet, hogy még izgalmasabbak, hiszen a világ megy előre.

Isten malmai lassan őrölnek. Különösen itt a Maros-partján.

Nem szégyellem bevallani: irigységgel vegyülő csodálattal nyugtázom a „Pece-parti Párizs” helyzetelőnyét, korábbi városgazdáinak előrelátását. Azt a képességüket, hogy, bár ők is a „végeken”, az országhatár közelében élnek, már meglehetősen régen civil rendeltetést tudtak kiharcolni a város egyik jelentős idegenforgalmi objektumának. Irigylem és csodálom a román, magyar és angol nyelvű eligazító táblákat, a felújításhoz szükséges európai pénzek lehívásának sikerét. A kivitelezés gyorsaságát.

Szóval azt számolgatjuk barátommal, hány évig kellene még élnünk, hogy a várral kapcsolatos emlékeink kiteljesedjenek: sorkatonából eljussunk a civil rendeltetés megvalósulásához: sétáljunk az udvarán, bekukkantsunk templomába, megcsodáljuk a kazamaták értékes gyűjteményét, a hadtörténeti kiállítást, felidézzük a mártírok emlékét, örvendjünk annak, hogy mennyi ember számára érdekes és vonzó város Arad.

Lesz-e elérhető közelségben „aradinum?”

Hiszem, hogy gondolataimmal és reményeimmel nem vagyok egyedül.